Ambrus Attila: Amikor a csend beszél

Megrendeltem az interneten azt a „hanglemezt", amelyről az angliai Seaford tizenkettedik században épült Szent Péter-templomának csendje „hallható". A harminc perces felvételt a szakrális épület csendjéről azért készítették, hogy az eladásokból származó bevételből fedezni tudják a felújításokat.

De az eredeti felvétel nemcsak ezért hasznos! „Korunkban mindenki rohan, zajosan él. Az ember azonban néha szeret leülni, élvezni egy kis csendet és nyugalmat" – csinál hírverést a lemeznek a hetvennégy éves seafordi Roger Bing, aki gyakran jár a Szent Péter-templomba. Szerinte a lazulás végett vásárolják a CD-t.

Nos, mivel a lazulásra nekem is szükségem van, megrendeltem a csendszimfóniát. Mert körülöttünk hatalmas a zsivaj. Egymásra morog, vicsorít, üvölt magyar és román. Magyar és magyar. S e nagy hangzavarban szinte észre sem vesszük, hogy kétségtelenül az az elmúlt hetek és talán az évtized legfontosabb fejleménye történik velünk. Az hogy az európai kisebbségek érdekvédelmi szervezetei összefognak! Élnek a polgári kezdeményezés jogával és megpróbálják rávenni Brüsszelt, ismerje el, hogy szükség van a kisebbségvédelmi kerettörvény kidolgozására elfogadására.

Idehaza eközben más, szimbolikus cselekedetek kommentálása foglalja le a közbeszédet. A zászlóbotrány. A nevenincs szatmári képviselő komolytalan lojalitás-törvénytervezete. Nyolc kolozsvári, tucatnyi bukaresti szélsőjobbos tüntető flashmob paródiája, melynek kellékei a pástétom, a zsömle a bocskor és a gyűlölet. Érdemesültek e témák a médiafigyelemre? Szerintem nem. De mintha átok ülne rajtunk, rajtam, magam sem tudok kitérni előle.

Emlékszem, 2003-ban meglátogattam a Smithsonian Múzeumot, ahol a szeptember 11-i esemémnyeknek állítottak emléket. Meglepőnek találtam: nemhogy egyetlen terrorista fényképe, személyes tárgya, de még a neve sem szerepelt sehol. (Csak az áldozatoké. Az amerikaiak által hősöknek tartottaké.) Azért nem, magyarázta a kiállításon végigvezető történész, mert a gazemberekről említést sem kell tenni. Mi pedig népszerűsítjük lapjainkban a kisstílű politikai csirkefogókat, akik a nacionalizmus hátszelével akarnak bevitorlázni a nagypolitikába, noha a süllyesztőben lenne a helyük, hiszen diskurzusuk a tizenkilencedik századra emlékeztet. (Igaz, kissé a kilencvenes évek elejére is.)

Pitiáner vita a zászlóbotrány, figyelmeztet a német sajtó. De nálunk nemhogy Berlinből nem jár a posta, hanem rendszeresen például Zágonból sem Papolcra. Sokak szerint nem is baj, ha nem jut el hozzánk a józanság szava. Így legalább van amiért amiért tüzelnie nagyrománnak, mélymagyarnak!

Mások afölött veszekednek, hogy ki veheti szájára, szervezetének fejléces papírjára Kós Károly nevét.

Ismét mások azt üvöltik, hogy be ne tegye a lábát Erdélybe, aki maszopos, mert szocialista nem lehet magyar.

Folyik a nyilatkozatháború az erdélyi magyar pártok közt arról is, hogy miközben az európai kisebbségek érdekvédelmi szervezetei összefognak, miért nem működhetnek együtt e kezdeményezésben az erdélyi magyar politikai alakulatok.

Elegem van e kakofóniából! Nekem az elkövetkező három évben – az újabb erdélyi választási kampányig – ne harsonázzanak, főként ha hamisan játszanak a tárogatón!

Maradjanak csendben azok a politikusok, akik a gyűlöletet propagálják!

Maradjon csendben Szanyi Tibor! És mind, akik szavainak súlya, pozitív következménye nincs, csak szavazatszerzés reményében ejtették el azokat.

Maradjon csendben Németh Zsolt!

Felteszem nemrég vásárolt lemezemet, és hallgatom a seafordi templom csodálatos csendjét. Hallgatnám Mozartot is, ám a harmóniára mifelénk semmi esély. Maradjon hát a csend. Amely sokszor beszédesebb, mint a zajos nyilatkozatok.

Kimaradt?