Rostás-Péter István: Adjátok vissza a toronydarumat!


-A A+

Dukál ez nekem, mint minden telivér jogállamban tiltakozó egyénnek. Nincs ugyan jogszabály, mely előírná a tériszonymentes háborgás jussát, de többrendbéli előnnyel jár, ha huszonöt méteres meredélyről harsogod világgá a méltánytalan munkahelyi bánásmódot, a háttérhatalmak újabb átkaroló hadműveletét vagy azt, hogy a feleség a gazdasági válság óta átvert a felső szomszéddal. Például nem zavarod a forgalmat: az útelzárásos módszer barbár, önző megoldás, nem számol az arra vetődő buszsofőrrel és társaival, akik egyszeriben spontán dugóban riadnak fel a köznapi monoton pedálozásból, a pizzafutárral, aki amúgy is késésben van, de a bóbiskolás közben hazafele karikázó nyugdíjas számításait is keresztüldöföd egy hermetikusan záruló, plakátos-füttyös kordonnal.

A tiltakozás kultúrájáról összeverbuvált könyvtárnyi szakirodalmat nem célja szaporítani e véleményanyagnak; mindössze lazán összenyalábol némely egy húron pendülő gondolatot a protestálásról, mint magatartásról (vagy lételemről).

Válságos-ínséges időket ért meg az ellenkezés manifeszt műfaja. Elkényelmesedtünk. Nem hiszünk abban, hogy a tömeg, ha utcára vonul, ad-hoc vezérei pedig eléggé agilisek, lehet döntéseket befolyásoló tényező. Az örök elégedetlenek reflexből vonulnak, a tinik, mert bulis hőbörögni a nyílt tereken, az aktivistákat a lelkük viszi, a provokátorokat meg a zsebük. Ez a heterogén bagázs bárhogyan is árad, már csak apróbb dagályra futja, semmi hullámverés, komolyabb löket. És nem lehet teljes mértékben az alternatív csatornákra kenni a dolgot: az online petíció trendi, de főleg komfortos, csuklóból ott vagy a listán, lespórolható a házalás, standon való toporgás, még csak nem is kell vállalni az azonosságot, a reszkír a nullához tendál (mint valahány ilyen kezdeményezés sikerre való esélye). Mindjárt itt a flashmob, szintén divatos villámcsődülni, bár az eredeti receptet már rég sutba vágták, de ez legalább lehet akár humoros is. Helyben lennénk: hogy a humor, vagy éppen irónia miért nem válik a tiltakozások (obligát) kellékévé, ez jó ideje foglalkoztat. Miért a rekedtre ordított torok és az elgémberedett öklök lóbálása szüli a katarktikusan önelégült pillanatot és nem a mosolygós, csak azért is nevettető, és kinevető mókás díszletbe bugyolált arcok: elvileg mindkét esetben szelepek nyílnak meg, fölös gőzök szabadulnak fel, és mégis. Mégse. Odáig fajultunk-e, hogy félő, az élc, a gúnyor nem ér célba, itt csak a lebutított, nyers üzenetekkel mehetsz valamire, ám még azt is dízájnolni kell, hogy ütősebb legyen. A csipkelődő, vagy harsányabb dalokról, a „tömegkórusművekről” leszoktattak a bányászok a kilencvenes években: mint nemrég kiderült, a Zsil völgyéből Bukarestbe jövet a hadsereg raktáraiból élelmezték-ruházták őket. Az már túlzás lett volna, ha kapnak az ellátmányhoz néhány lekottázott lapot, hogy mielőtt odasóztak volna előbb holmi ellen-nótákkal próbálják túlharsogni a rendszerellenes értelmiségi csürhét.

Nincs tehát kultúrája a nemtetszés-nyilvánításnak, s miután elnőttük a nyílt levél időszakot, elhárítottuk a futballhuligánok manipulált osztagait, kidumáltuk háta mögött az épp soros főnököt, egyszeriben nincs mihez kezdjünk a tiltakozás-tartalékainkkal. Az öncsonkító önégető metódusok, bár látványelemeik révén hatásosak, idejétmúlt és/vagy tájidegen módszerek. Az éhségsztrájk annyira klasszikus és egyben lejáratott, hogy sebtében (pontot is) teszek rá. Még arra sem futotta, hogy az egykori tapsterek mintájára hurrogás-hórákra alkalmas spáciumokat jelöljünk ki. Ahova órarend szerint lehetne kivonulni, a nyilvános dühöngőt karéjozó házakra viszont fokozott zajártalom miatt 15 százalékkal kevesebb adót rónék ki.

Vigaszágon azért ott van az ógás-mógás, a névtelen feljelentő levél, vagy teatrális, ahogyan mondani szokták: a tüntető távolmaradások, kivonulások lehetősége. Bár ez utóbbiakat hajlamos vagyok a tiltakozás elől való menekülésként is értelmezni. Marad végül a jól bevett, akusztikailag is kevésbé dobhártyapróbáló ius murmurandi, ha bajszunk van hozzá, annál szebb regiszterekben tálalható.

Lábjegyzet: a szöveg korántsem akar lebeszélni a gyülekezés és véleménynyilvánítás szabadságának gyakorlásáról, és végképp nem a(z egyébként egyre impotensebb és pervertáltabb) szakszervezetek ellen irányuló harcos kritika. Vélemény, a magáné, kinek még nincs szószék gyanánt saját feljáratú toronydaruja. 



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik









popup