Rostás-Péter István: Hatvanötök és egyéb csemegék

Mielőtt az olvasó azt gyanítaná – és némi okkal – hogy rögeszmésen tapadok a témára (lásd. ez év jan. 18, febr. 17, ápr.13, jún. 29. – igaz csak egy mondat erejéig – e rovatban megjelent szövegeimet), igyekszem már az elején hozzátenni: nem a szolgálatok és a besúgók az egyetlen kizárólagos hobbim. Ezért nem is tekinthetem magam szakértőnek, a kérdéskör beható ismerőjének; más lapra kívánkozik, hogy már az is eleve gyanús lehet, ha valaki ebben a pászmában számít specialistának. Nos, ennyi captatio és ködösített sejtelmeskedés, után lássuk a medvét! Mely nem brummog, nem került a kilövendő-áthelyezendő nagyvadak közé, hanem csak egy kiszuperált SRI-tiszt, aki azt igyekszik elhitetni, hogy  a nulladik döntési kör közelében szolgált főspion. Dragomir, a nyugalmazott ezredes több ízben is jelezte, hogy „mondanivalója” van, nyomasztja a Román  Hírszerző Szolgálat házatáján tapasztalt visszaélések sorozata, és nemes inditéktól sarkallva nem tesz egyebet, csak az intézmény (maradék) mundérját mentené.

Másfelől Florian Coldea, a SRI szintén nyugállományba vonult(atott) második embere rosszhiszeműséggel vádolja egykori kollégáját és beosztottját, sötét háttérszándékok eszközének nevezi őt, és úgymond ellentámadásba lendül. Hagyjuk kettejük pengeváltását folytatódni (bár ez a kifejezés túl preciőz, azt sugallná, hogy itt két talpig gentleman vív meg saját és osztálya becsületéért, férfiasan, egyértelmű szabályok szerint),00 és fordítsuk tekintetünket egy konkrét kérdésre: a sajtóba plántált SRI-tisztek (ügynökök, megbízottak, kollaboránsok, spiclik, ízlés szerint tessék válogatni) ügyére. Mert Dragomir „listáján” 65 név szerepel, köztük egy focicsapatnyi sajtós. Az exezredes úgy véli, ezek a személyek közvetlenül kapcsolatban álltak a Hírszerző Szolgálattal, és ezért érdemes őket a parlamenti szakbizottság összevont szemöldökű testülete elé citálni. Mindeközben Coldea egy interjúban kitérő választ ad arra a kérdésre, hogy léteztek/nek-e a redakciókban álcázott titokszolgák; a felelet gazdája olyanformán farol ki a dialógusból, hogy egyben utal arra: a SRI-nek mindenhol ott kell lennie, ahol a munkája megköveteli és ahol hasznos infókat tud beszerezni. Ami pedig azt a kérdést, vagy inkább kételyt illeti, hogy ezáltal nem sérül-e az információ, nem válik-e manipulált anyaggá a hír, az értesülés, az adatolt tény, s a szakma tájékoztató funkciója okafogyott lesz, nos, erre határozott nemmel válaszol az egykori SRI-illetékes. Indoklása letaglóz: merthogy ő nem állította, hogy vannak álcázott tisztek, s ha mégis, hát azoknak nemzetvédelmi ügyekkel van dolguk, nem a sajtóorgánum kiadói politikáját firtatják, meg a minden szerkesztőségben terjedő pletykákat, melyek  szerinte amúgy is napvilágra kerülnek.  S mindezt, a hüledezés után akár elszólásnak, rosszul értelmezett kérdésre adott válasznak tekintené az egyre szkeptikusabb, ám mégis higgadtságra szavazó vélekedő, ki lennék éppen.

Csakhogy Coldea viszonyulására rárímel  egy másik ex válasza: George Maior, az amerikai román nagykövetté „avanzsált” volt hírszerzőfőnök sem zárta ki – kronológiailag Coldea kijelentése előtt – hogy a sajtóban hírszerzők működnek. Pontosabban úgy fogalmazott: mindenütt jelen kell lenniük, ahol ezt a nemzetbiztonság megköveteli. A sajtón túl, a gazdasági szférában és a politikában is – teszem hozzá én, vállalva a hipotézissel járó kockázatot. Ez utóbbi szférában kiadós tapasztalatunk van: csak egy friss példaként a Nemzeti Liberális Párt alighogy eltemetett tiszteletbeli elnökének esete. Mircea Ionescu Quintus megérte a száz esztendőt, ebből három évtizeden át, 1959 és 1989 között jelentett a Szekuritaténak: a különben epigrammistaként ismert politikus ebben a periódusban 183 ízben súgott be. Feljelentései bizonyára nem szerepelnek majd az életművet akár „válogatott alkotások” címen bemutató kötetben. A temetésére rászervezett rosszízűen túllihegett ceremóniát elnézve még csak lábjegyzetben sem jut a jelentéseknek hely. 

Kimaradt?