Bogdán Tibor: Lojalitás vagy becsület


-A A+

Romániában – de térségünkben is – a politikai karrier legfőbb eleme: a lojalitás. Egészen pontosan: a szolgalelkű hűség. Ha valakinek mindenről ugyanaz a véleménye, mint a Főnökéé. Igaz, lehet különvéleménye is, ám azzal a feltétellel, hogy nem ért egyet vele. A szakértelem, a hozzáértés a tisztségek elnyerésénél nemcsak fölösleges, hanem sokszor egyenesen hátrányos is, a becsületesség pedig kizáró tényező. A szakértőnek vagy a becsületes embernek ugyanis véleménye van a dolgokról, a szakmájáról, a tisztességről, amelyet rendszerint meggyőződéssel véd. Ilyen ember pedig nem kell a Főnöknek.

Mondjuk Liviu Dragneának, a Daddynek. Aki – eddigi két kormányában – igyekezett olyan minisztereket keresni, akik egyetlen dologhoz értnek: teljesíteni, sőt, túlteljesíteni a Daddy akaratát. Akik fél szóból is kitalálják kívánságait.

Szolgalelkű emberei megválogatásánál a Daddy néha kissé melléfogott, mint például a korábban engedelmes Sorin Grindeanuval, aki miniszterelnökként kissé megpróbált ellenkezni főnökével, és aki viszont a Daddy szigorát látva, gyorsan visszavedlett csahos kutyává.

A Daddy pedig nagylelkű volt, hírek szerint konzuli tisztséggel jutalmazza, persze, van ám ebben némi furfang is, mert ezzel ugye teljesen kizárhatja a romániai politikai életből.

Az újabb kormányfő, Mihai Tudose maga is középszerű politikus, aki a középszerű politizáláson kívül semmi máshoz nem is ért, így még inkább kiszolgáltatottja Dragneának. Főleg, hogy kiderült, doktori disszertációját plagizálta (ami egyébként lassan úgy tűnik, alapfeltétele lesz annak, hogy valaki tisztséget kapjon a román kormányokban).

Tudosét a dragneai kormányban a miniszterelnöki tisztségre feljogosítja az is, hogy alighanem jelesre vizsgázott a kormánytagok jelölését eldöntő hazugságvizsgán. Volt ugyan bankszámlája, de letagadta (pontosabban nem emlékezett a több mint százezer lejes betétre), nem tud igazán magyarázatot adni arra, hogy miért készpénzben veszi fel fizetését, amely szerinte bőven elfér egy vékony borítékban (vajon milyen vastag lenne a kisnyugdíjasok borítékja?), az az állítása pedig nevetséges, hogy a fizetését nem matrac alatt tartja, hanem a felesége pillanatok alatt elpallja. Vajon az a miniszterelnök, aki a feleségét képtelen megtanítani a takarékosságra, hogyan nevelheti majd az egész országot a pénzzel való gondos gazdálkodásra? Igaz, Románia jelen pillanatban az adakozás pillanatait éli.

Na most, a középszerű miniszterelnök – éppen középszerűségének tudatában – maga is „lojális”, és még nálánál is középszerűbb beosztottakat keres. Akik még kevésbé értenek szakmájukhoz, és akiknek becsületessége soha nem éri el azt a szintet, hogy a számukra vállalhatatlan feladatok teljesítése helyett lemondjanak a miniszterségről. Azok a kormánytagok, akik fennakadtak a szakértelem-kizáró szűrön, csakhamar átigazoltak a magánszektorba, ahol lámpással keresik az akárcsak némi szakértelemmel rendelkező – és a minisztériumokkal is jó kapcsolatban álló – embereket.

Aztán akad néhány becsületes, jó szakember is, aki abból a meggondolásból maradt a minisztériumban, mert munkáját kényelmesnek, a fizetést pedig a munkához képest jónak találta. A tengernyi hazugság, csúsztatás, képmutatás, populizmus hatására azonban cinikussá válnak, kényszeredetten végzett munkájukban nincs köszönet. És persze, tisztségük megtartásáért előbb-utóbb maguk is lojálissá válnak.

A maguk során aztán a miniszterek ugyanilyen módszer szerint keresnek államtitkárokat.

A lojalitásnak pedig nincs felső határa. Akadnak kormánytagok, akik kétfelé is lojálisak: egyrészt a főnöküknek, másrészt a titkosszolgálatoknak engedelmeskednek. Kettős kapcsolatuk miatt ők többnyire zsarolhatók is.

És persze ott vannak, egyre nagyobb számban a rokonok, ismerősök, ismerősök ismerősei – ők már családi, baráti okok miatt sem mondanának ellent protektoruknak.

És ne feledkezzünk meg a központi és helyi kormányintézetek vezetőiről se, akik korántsem szakértelmük, hanem a pártnak, valamely pártkorifeusnak, befolyásos kiskirálynak tett jó szolgálataik, pénzbeli „megajánlásaik” nyomán váltak vezérigazgatóvá, igazgatóvá, elnökké, alelnökké, osztályvezetővé…

Stb.

Politikai megfigyelők szerint az országban legalább kétszázezren vannak ilyen helyzetben. Ha elvileg létezne az áldozati kormány szerepét felvállaló kabinet, akkor kétszázezer embertől kellene megszabadulnia. Önmagában már ez is hálátlan feladat lenne, nem beszélve a hatalmához szilárdan ragaszkodó „régi uralkodó osztály” ellenállásáról.

Helyükbe pedig ugyanennyi szakértőt kellene keresni, ami szintén nem könnyű dolog (nem feledtük el, hogy annak idején hogyan jártunk a parasztpárt tizenötezer szakértőjével).

De mondjuk, hogy kétszázezer szakértőt talán még lehetne találni az országban – nem kizárt ugyanis, hogy ebben az esetben hazajönne a külföldre kivándoroltak egy része is. No de honnan szedünk össze kétszázezer becsületes embert Romániában?         



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik









popup