Szőcs Levente: Reformzaj


-A A+

A saját tapasztalataim alapján meglehetős bizonyossággal kijelenthetem: nem kell ahhoz politikai befolyás, hogy a román igazságszolgáltatás ne szolgáltasson igazságot. (Természetesen a kijelentésnek az ellentéte azért még igaz lehet. Erre később visszatérek.) És azt is, hogy Románia nem jogállam. Az alább leírt példa elsőre talán nem tűnik súlyosnak, de annál relevánsabb.

Néhány éve megbírságoltak, mert Bukarest és Kolozsvár között matrica nélkül autóztam. Pedig akartam venni, csak valamiért éppen nem működött a számítógépes rendszer. Útközben több töltőállomásnál is megálltam, de egyiknél sem tudtak matricát adni. Halaszthatatlan intéznivalóm lévén, folytattam az utamat. Körülbelül fél évig vártam a bírságra, de semmi. Gondolatban még meg is dicsértem a hatóságokat, hogy lám, tudják, hogy az ő hibájukból nem fizettem adót, és nem büntetnek meg.

Két évvel később egy szombati reggel arra ébredtem, hogy eltűnt a fizetésem a bankszámlámról. A bank természetesen nem értesített, csupán külön érdeklődésemre tudatta velem, hogy tartozás miatt zároltatta a számlámat egy kolozsvári bírósági végrehajtó.

Nem akarom az olvasókat untatni a részletekkel, a lényeg az, hogy útközben két kamera alatt haladtam el, következésképp két bírságot szabtak ki, és postáztak egy olyan címre, ahonnan jóval korábban elköltöztem. A hatóságoknak tudniuk kellett, hogy hol lakom, mert személyit, jogosítványt, autóforgalmit cseréltem. Erre hivatkozva nyújtottam be óvást a két bírság ellen a kolozsvári bíróságon, ahol a törvény – és az én értelmezésem – szerint kellett. Az egyik keresetemet átküldték Bánffyhunyadra illetékesség híján (!), a másikat letárgyalta a kolozsvári bíróság. Az elsőt megnyertem, a másikat elvesztettem.

A jogállamnak több definíciója van, de a lényege a törvény uralma („the rule of law”), vagyis hogy a jogszabályokat mindenkire egyformán alkalmazzák, illetve azokat úgy fogalmazzák meg, hogy a jogalanyok számára érthető és kiszámítható legyen.

Visszatérve az esetemre, a két kereset közötti különbség csak és kizárólag a rendőrségi jegyzőkönyv iktatószáma volt. Vagy mindkettőnek át kellett volna menni, vagy mindkettőnek el kellett volna buknia. Nem beszélve arról, hogy az illetékesség önmagában semmisségi kritérium, vagyis legalább az egyik bírósági határozat – vagy a kolozsvári vagy a bánffyhunyadi – törvénytelen. Ha próbára akartam volna tenni a román igazságszolgáltatási rendszert, akkor sem sikerülhetett volna jobban.

Lenne tehát bőven korrigálni való az igazságszolgáltatás működését szabályozó törvényekben – úgy is, ha nem tekintjük megalapozottnak a rendszer politikai (vagy más eredetű) befolyásolását érintő vádakat –, és ha hinni lehet Tudorel Toadernak, akkor az Igazságügyi Minisztérium éppen ezzel próbálkozik. Egyes szakértők hisznek is neki, és valóban elképzelhető, hogy a javasolt változtatások megoldást jelentenek a valós problémákra. Ilyen például, ha több szakmai és élettapasztalatot kérnek a bírók és ügyészek előléptetésekor, ha korlátozzák az átjárást az ügyészségek és a bíróságok között.

Csakhogy, amint már az elején utaltam rá, a hibák kizárása vagy lecsökkentése egyáltalán nem jelenti a politikai befolyás hiányát. A javasolt változtatások némelyikéről lerí, hogy semmi közük az igazságszolgáltatás hatékonyabb működéséhez. Pontosabban egyetlen dologhoz van közük: az igazságszolgáltatás ellenőrzéséhez.

Az Igazságügyi Minisztérium konkrétan három törvényt módosítana: a bírók és ügyészek jogállását szabályozó 2004/303. törvényt, a bíróságok szervezéséről szóló 2004/304. törvényt és a Legfelső Bírói Tanácsról (CSM) szóló 2004/317. törvényt.

Miközben az Európai Bizottság aggodalommal fogadta a kormány terveit, az Igazságügyi Minisztérium éppen az Európai Bizottságnak a román igazságszolgáltatást érintő jelentésével indokolja – egyebek közt – a módosítások szükségességét. Hivatkozik továbbá „az igazságszolgáltatási rendszer helyzetére és szükségleteire”. Csakhogy az igazságszolgáltatási rendszer különböző szereplői is rossz véleménnyel vannak a kormány szándékairól. A CSM keretében működő Igazságszolgáltatási Felügyelet (Inspecţia judiciară) néhány órával a tervezetek kézhez vétele után reagált is, leszögezve, hogy azok ellentétesek a szaktárca vezetőjének korábbi nyilatkozataival, például abban, hogy aláássák az intézmény függetlenségét, az Igazságügyi Minisztériumnak rendelve alá a felügyeletet.

Korábban csak a szakminiszter nyilatkozataira támaszkodhatott a közvélemény, amely a tervezetek szerda esti nyilvánosságra hozatala után már több részletet illetően is tisztábban láthat. Kiderült például, mi a tétje annak, hogy az államfőt kihagynák az ügyészségi vezetők kinevezéséből. Az eddigi eljárás az volt, hogy az igazságügyi miniszter javasolt, a CSM véleményezett, és az államfő írta alá a kinevezést. Amit természetesen vissza is utasíthatott, egyáltalán nem mellesleg: akárhányszor. Tehát a miniszternek vagy nagyon oda kellett figyelnie arra, hogy kit nevesít, vagy – ami még célravezetőbb – egyeztetnie kellett az államfővel a jelölt személyéről. Az újonnan javasolt változat szerint az igazságügyi miniszter gyakorlatilag azt helyez az ügyészségek – és a területi ügyészségek – élére, akit jónak lát. A procedúra ugyanis marad a mostani azzal a kivétellel, hogy az államfőt „kigolyózzák”, és a kinevezés a bírói tanácsra hárul, egy igen fontos kiegészítéssel: a bírói tanács egyetlen alkalommal utasíthatja el a miniszter jelöltjét, másodikra köteles lesz kinevezni. Hasonlóan változna a legfelső bíróság elnökének és alelnökének kinevezésének eljárása is, ahol az államfő szintén egyetlen alkalommal utasíthatná vissza ezúttal a bírói tanács jelölését.

Az említett javaslatok némelyike – amellett, hogy felvet bizonyos aggályokat a kormány szándékait illetően – jó eséllyel fennakad majd az alkotmánybíróság rostáján. Például az, amely szerint az Igazságszolgáltatási Felügyelet átkerül a szaktárca hatáskörébe, a vezetőit pedig egyenesen a miniszter nevezi ki.

Ha az ügyészek esetében a miniszter hivatkozhat az alaptörvény 132. szakaszára, amely szerint az ügyészek az igazságügyi miniszter fennhatósága alatt fejtik ki tevékenységüket, a bírák helyzete egészen más. Ráadásul az alkotmány 134. szakasza arról is rendelkezik, hogy az ügyészeket és a bírókat, a Legfelső Bírói Tanács javaslatára, Románia elnöke nevezi ki. Ha tehát életbe lép az igazságügyi miniszter tervezete a mostani formájában, az a paradox helyzet áll elő, hogy az utolsó „mezei” ügyészt is az államelnök nevezi ki, kivéve a legfontosabbakat. Nem zárom ki persze, hogy ez a helyes értelmezése az alkotmánynak, de meglehetősen abszurdnak tartanám, ha így lenne.

Másfelől ugyancsak a 134. szakasz rendelkezik arról, hogy az ügyészek és a bírók fegyelmi ügyeiben az ítélőszék szerepét a CSM látja el. Az utóbbi napokban sokat emlegetett Igazságszolgáltatási Felügyelet nem alkotmányos eredetű intézmény, létrehozásáról a CSM szervezéséről szóló 2004/317. törvény rendelkezik. Feladata röviden előkészíteni a CSM döntéseit a tanács elé kerülő fegyelmi ügyekben. Működhet ez az intézmény a kormány fennhatósága alatt, amikor – ismétlem – tevékenysége egy olyan tevékenységgel kapcsolatos, amelyet az alkotmány a CSM kizárólagos hatáskörébe rendel? Az alapvető logika azt sugallja, hogy nem.

Nemcsak a tervezetek tartalmával akadnak gondok, hanem van valami furcsa abban is, ahogyan Tudorel Toader bejelentette a reformcsomagot, hogy több mint egy hét telt el, mielőtt nyilvánosságra hozta a konkrét tervezeteket. Mintha csak arra törekedett volna, hogy minél nagyobb felhajtás alakuljon ki körülötte. Az okot csak találgatni tudjuk. Az egyik az lehet, hogy amíg az igazságügyi reformon „csámcsog”, a közvélemény addig sem foglalkozik például a júniusban még szentírásként kezelt, azóta mindenestül felforgatott kormányprogrammal, vagy az adórendszer állandó foltozgatásával, vagy az egyre késő béremelésekkel.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik









popup