Bíró Béla: Az empátia sötét oldala


-A A+

A német Werner Bartens – frissen megjelent – Empátia. Miért egészségesebbek és boldogabbak a beleérző-képességgel megáldott emberek? című könyvében több mint 300 oldalon érvel amellett, hogy az együttérzés, a mások belső világa, vágyai vagy sérelmei iránti érzékenység nem csupán az empatikus ember pszichikai beállítódásait, közérzetét, önképét, valóságérzékét befolyásolja pozitívan, de szervezetének alapvető biológiai folyamatait is. Ezért a mások iránti empátiára képes személyiségek nem csupán boldogabbak (ez még magától értetődő lenne), de sokkal tovább is élnek, mint azok, akik nem képesek vagy nem hajlandók minden élethelyzetben a másik helyébe is képzelni magukat. Akik nem teszik fel a kérdést: mit gondolnék, mit tennék én az ő helyében, s pusztán a saját érdekeiket, igazságaikat, hatalmi impulzusaikat követik, egyrészt folytonos félelemben élnek, másrészt a félelemmel járó lelki megterhelés, a stressz éppoly negatív hatással lehet lelki és biológiai folyamataikra, mint amilyen pozitív hatással az empátia. Az empátia ugyanis egyfajta védőernyő is, mely éppen a stressztől óvhat meg bennünket.

A szerző, a Süddeutsche Zeitung tudományos rovatának szerkesztője, szakmája szerint orvos, történész és germanista (már az is sokatmondó, hogy Németországban van egyáltalán olyan egyetemi szak, mely ezt a három, merőben különböző tudományterületet egyesíti) beszédes példákkal bizonyítja, hogy az empátia nem csupán velünk született emberi képesség, de az állatvilágban is szinte már általános. Életmentő kutyák, delfinek, haldoklókat „ápoló” cicák, más állatok kicsinyeit felnevelő nőstényoroszlánok példáival bizonyítja, hogy az állatok sem kevésbé empatikusak, mint mi, emberek.

Az empátia voltaképpen a közeledés képességét, implicite a testi-lelki közelséget jelenti. Az empátia képességének legtisztább formája a harmonikus házasság. Amikor két ember egy életen keresztül segíti egymást, mert minden vagy szinte minden körülmények közt a másik szemével szemléli önmagát is, s ezért a másik sérelmeiben, fájdalmaiban is képes önmagát látni. Csak így alakulhat ki a mások iránt érzett sajnálkozás és az önsajnálat egyensúlya. Az önsajnálat ugyanis romboló érzés. Nem csak mások iránt tesz érzéketlenné, de voltaképpen önmagunk iránt is. Önképünket torzítja sokszor elviselhetetlenné, hiszen gyakorta öngyűlöletbe torkollik. S aki önmagát gyűlöli, annak másokat is gyűlölnie kell. Ezért az embernek önmagával szemben is empatikusnak kell lennie, de ez csak akkor lehetséges, ha mások helyébe képzelhetjük magunkat. Önmagunknak is csak akkor tudunk megbocsátani, ha másoknak megbocsátunk.

Az empátia testi vonatkozásban egyik legtermékenyebb formája az összetartozás-érzés. Ez utóbbi ugyanis mások iránti nyitottságot feltételez. Azt, amikor már a másik arcáról is képes vagyok leolvasni a vágyait, amikor értem a testbeszédét, mert mint valamiféle szuperérzékeny műszer, képes vagyok ráhangolódni. Márpedig, amint azt az orvos Bartens bizonyítja, az effajta ráhangolódás nem csak az idegrendszert képes karban tartani, de a szervezet összes vegyi folyamatait, a dopamintól a véráramig alapvetően befolyásolhatja. Az empátia a szó legteljesebb értelmében gyógyszer. És nem csak. Egyfajta tanítómester is, a pedagógust, az orvost, a művészt, a politikust az empátia neveli szakmáját művelni képes pedagógussá, orvossá, művésszé, politikussá.

De nemcsak az empatikus emberek lesznek hosszú életűek, hanem az empatikus közösségek, sőt nemzetek is. Az utóbbiak ugyanis szomszédaikkal is békében élhetnek, adott esetben segíthetik, támogathatják egymást. Kölcsönösen. Az empátia empátiát szül. Az empátia képessége velünk születik, de a képességet csupán az empatikus élmények alakíthatják készséggé.

Az empátia kérdését számunkra, romániai magyarok számára Trianon közelgő centenáriuma is húsba vágóan aktuálissá teheti. Hiszen a jelek szerint mindkét nemzeti közösségből hiányzik az empátia árnyéka is. A románok elsöprő többsége (s ez esetben talán még kivétel sem sok akadhat) képtelenek a mi helyünkbe képzelni magukat. Igaz, mi sem vagyunk képesek átélni az ő eufóriájukat. Pedig lehetne. Én román– magyar szakos egyetemistaként alaposan beleolvastam magam a Nagy Egyesülés korának román emlékirat-irodalmába, olyan szövegeket is olvashattam, melyet azóta sem hoztak nyilvánosságra. Pontosan tudtam, hogy amit a szerzők leírnak, az voltaképpen az én Magyarországom szétdarabolása, annak a bénító fájdalomnak a visszája, melyet József Attilától Babits Mihályig és Kosztolányi Dezsőig a kor minden értelmiségije és közembere szinte már feldolgozhatatlan tragédia gyanánt élt meg. Ez a fájdalom az én zsigereimben is ott élt, és él ma is. És mégis, a diákként olvasott román szerzők – számukra is hihetetlennek tűnő – mámora, a hivatalos politikai diskurzusban már akkor valamiféle millenáris álom megvalósulásaként aposztrofált csoda élménye (kedves magyar olvasó, ha kedved van, tarts nemzetárulónak, de nem tagadhatom el) engem is hatalmába kerített. Merthogy az egykor volt erdélyi román levél- vagy emlékiratíró helyébe képzeltem magam. Egy pillanatra vele örültem, hogy aztán a saját fájdalmamat is a maga reális dimenziójában élhessem át. S mohón kerestem legalább egy zárójelnyi utalást arra, hogy ők is érzékelhetik a mi fájdalmunkat. Hát ez az élmény már nemigen adatott meg.

S most, ahogy minderre visszagondolok, rá kell jönnöm, hogy bár Bartensnek alapvetően igaza van, az empátiának vannak árnyoldalai is. Nem csak azért (ezt a kérdést ő is érinti), mert legtöbbször sajnos a bűnözők is empátiájukra alapoznak. Úgy lopnak meg, csapnak be vagy éppenséggel pusztítanak el bennünket, hogy a mi helyünkbe képzelik magukat, de a beleélés nem meglágyítja, hanem megkeményíti őket, hiszen úgy vélik, mi ugyanazt tennénk az ő helyükben.

Az empátiát, a felemelőt, a gyógyítót, a megváltót – már utaltam rá – ugyanúgy tanulni kell, mint minden egyebet. A szó nemes értelmében vett empátiát csupán a kölcsönösség teremtheti meg. Én a te helyedbe képzelem magam, te az enyémbe, s az eredmény: a szerelem, a harmónia, az összetartozás-érzés egy életre szóló, s minden további gesztusunkat irányító élménnyé alakul.

De mi lesz akkor, ha ez az élmény elmarad? Ha a viszonzás helyett elutasítás a válasz. Nos, akkor következik az empátia sötét oldala. Sértetté, (egyéni és közösségi értelemben egyaránt) egocentrikussá, gyűlölködővé válok, s gesztusaim a másikból analóg reflexeket fognak kiváltani. Kialakul a félresikerült (ismét egyéni és nemzetek közti) „házasságokból” ismert gyűlöletcsapda, melyből ritkán van menekülés.

Egyszerűen azért, mert mindenki csak a saját igazságát látja és úgy véli, hogy a belátás, azaz a másik igazságának legalább részleges elismerése az ő vereségét jelentené. Román nézőpontból a magyarok megérdemelték, ami velük történik, mert ők is ugyanazt tették volna velünk, amit mi teszünk ma. Azaz – úgymond – a helyünkbe képzelik magukat, s elborzadnak az őket „érintő” következményektől. Melyek mellesleg immár minket érintenek.

Pedig azt is tehetnék, hogy a mi fájdalmainkban önnön egykori fájdalmaikat ismerik fel, s bennük is némi rokonszenv ébred irántunk. Csakhogy annak elismerése, hogy ők (főként Ceaușescu alatt, de előtte és utána is) ugyanazt (sőt cifrábbakat) tettek velünk, mint egykor mi ővelük, a kölcsönösséget elutasító kizárólagosság nézőpontjából egyfajta erkölcsi vereséget jelentene. A magyarok kerülhetnének felül. Márpedig ez a győzelemünnep mámorát empatikus elgyöngülésekkel mérgezhetné meg.

Számunkra az ő mámoruk az ellenszenves, számukra pedig a mi fájdalmunk az. Mindenki úgy véli: tertium non datur. Pedig lehetne. A szó pozitív értelmében vett empátia. Ami azt jelentené, hogy két boldogtalan, beteg nemzet helyett a közös földön két boldog és egészséges nemzet élhetné az átlagosnál is hosszabb életét.

De mert erre továbbra sincs túl sok remény, marad az empátia sötét oldala: a gyűlöletcsapda. Bartens könyvének konzekvenciáit követve: mindünk napjai – nem túl tág történelmi léptékkel mérve is – meg vannak számlálva.

Fotó: lynda.com



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik









popup