Ambrus Attila: Mária Terézia két élete


-A A+

Azok, akik Sergiu Nicolaescu történelmi filmjein nőttek fel, könnyen elhiszik, hogy a história hasonlatos egy varázsmeséhez, amelyben a szereplők elmennek kissé meghalni, aztán pár évtized múlva visszatérnek, hogy jövőbelátóan épületeket emeljenek a birodalmuk romjain felépülő ország javára.

Mert sokan nőttek fel a történelemhamisító, a nacionálkommunizmus eszméit igazoló rendező ingó-mozgóképein, vannak, akik ilyesfajta történeteket tálalnak.

Például Marius Paşcan, maros megye volt prefektusa, a sokáig a székelyek nagy barátjaként tetszelgő, Traian Băsescu exelnök pártjának parlamenti képviselője. Ő, a szocialista történelmi filmjein felnövő nemzetvédő biztos forrásból tudja, hogy a gaz magyarok folyton ki akarnak babrálni a jó románokkal. Ezért nem kérdés számára, hogy mit akar tenni az Unirea Főgimnázium diákjaival az azt az épületet birtokló Katolikus Státus, amely a középiskolának otthont adó épületet birtokolja: ki akarja őket onnan penderíteni.

Erre sarkalná – így Marius Paşcan, aki szerint a történelem Erdélyben a folytonos és kölcsönös ellentétekből és oldalvágásokból áll – az egyházat a Római Katolikus Gimnázium elleni ügyészségi támadások. Ezek miatt az egyház bosszúból szerződést bonthat a katolikus iskola érdekében az együttműködési szándékot megtagadó Városházával.

Ennek a veszélynek a perdöntő bizonyítéka, hogy egyre kevesebb diák iratkozik az Unireába.

Marius Paşcan a méltányosság és emberség jegyében megoldásnak azt tartja, hogy vissza kell államosítani az épületet, amelynek amúgy nem is birtokosa, hanem bitorlója a Katolikus Státus. Az nem érv a Státus mellett, hogy az ingatlan a 2004-es visszaszolgáltatás és az azt követő per nyomán, 2005-ben jogerős bírósági ítélettel került az egyház tulajdonába. Az viszont már az, hogy Marius Paşcan úgy látja, hogy az erdélyi római katolikus státus csúnyán átverte a román államot. Egyrészt, mert a marosvásárhelyi iskola épületét nem a katolikus hívek adományaiból építették, hanem Mária Terézia magyar királynő pénzéből. S ez ellen – Paşcan úgy véli – még azt sem hozhatja fel az egyház, hogy amikor az iskola épült, 1903 és 1908 között Mária Terézia már több mint egy és egy negyed évszázada halott volt.

És különben is a státust ő, a honmentő népi mozgalmista exelnök hű katonájául szegődött képviselő nem egyházi, hanem állami szervnek tekinti. Erősíti hitében, hogy korábban kenyéradó gazdája, Marosvásárhely ura, őpolgármestere is így gondolkodott, hiszen 2004-ben a marosvásárhelyi városháza is ugyanerre a feltételezésre alapozva indított pert az ingatlan visszaszerzéséért. Jogerősen vesztett, viszont szintén Nicolaescu filmjeiből megtanulhattuk, hogy a jog azé, akié az erő.

S az erő – így érzi Paşcan, Băsescu, a Népi Mozgalom Pártja, megannyi románok jogait védő civil szervezet, amely megszabná, hogy mikor kinek és mekkora örömmel kell ünnepelniük másoknak – most velük van.

Igaz, hogy 2004-ben még kínosan ügyelni kellett az igazságosság látszatára, a Székely Mikó Kollégium ügyében sem volt célravezető emlegetni a visszaállamosítást, de ma már – legalábbis ellenzékben – kimondható a szó, amely számos választóban kelt kellemes borzongást: renacionalizáljunk!

Ami nekünk magyaroknak annyit jelent: keresztbe tesz a bürokráciára és igazságszolgáltatásra támaszkodó politikai elit a magyar egyházaknak, a magyar oktatásnak, ahol, s amennyire csak lehet.

A központosított nemzetállam híveinek nem véletlenül ugrott be Mária Terézia neve, bizonyára tanulmányozták és híveivé váltak az oktatáspolitikájának, annak hogy az állam irányítása alá helyezte és egységesen szabályozta a teljes  oktatást. Néhány csata csalafinta megvívása után ez a Paşcan féléknek, sőt, Traian Băsescunak is levitézlése után sikerülhet – ha nem is elérnie – legalább megérnie.

Az oktatás teljeskörű államosítása pedig a kommunizmusban lett új ember nemrég még nem remélt, de annál fényesebb sikere lehet.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik









popup