Bogdán Tibor: Jelenkori szabadságharcunk Petőfije


-A A+

Érik az újabb botrány Magyarországon. Bayer Zsolt lovagkeresztje után, most a Nemzeti Könyvtár sorozatban kívánják megjelentetni a „Fidesz öklének” is nevezett Bayer 110 év Európa közepén című kötetét.

Abból ugyanis nyilvánvalóan skandalum lesz, hogy az idegengyűlölő, cigányellenes, antiszemita Bayer Zsolt odakerül Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Gárdonyi Géza, Madách Imre, Karinthy Frigyes, Rejtő Jenő, Szerb Antal mellé.

Ahogyan nem kis botrány lett a lovagkereszt Bayernek való odaítéléséből is, amelynek nyomán több mint százan adták vissza kitüntetésüket, közöttük olyan neves személyiségek, akik igazán sokat tettek a magyarságét, mint például Snétberger Ferenc Kossuth-, Liszt Ferenc-, Prima Primissima-díjas zenész, Kukorelly Endre író, költő, Ligeti György Kossuth-díjas zeneszerző, Fischer Ádám Kossuth-díjas karmester, rendszeres vendégkarmestere a világ számos neves operaházának, Erdélyi Ágnes filozófus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, az ELTE professzora, Kaltenbach Jenő, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok volt országgyűlési biztosa…

A Nemzeti Könyvtár sorozatot Orbán Viktor megbízásából létrehozó Kerényi Imre maga is számít a botrányra, ám ő még tovább szeretné borzolni a kedélyeket. Úgy véli ugyanis, „rehabilitációk tömegére van szükség”, amelynek során Szabó Dezsőt, Nyírő Józsefet, Wass Albertet, Tormay Cecile-t helyeznék vissza jogaikba. Igaz, Kerényi később visszakozik és hangsúlyozza, ez „nem is annyira rehabilitáció, inkább kiegyensúlyozás”.

Kiegyensúlyozása – minek? Az irodalmi remekműveknek a középszerű vagy annál is gyengébb irodalommal, a fércművekkel? Az európai értékeknek a szélsőségekkel, a fasizmus ideológiájával?

Kerényi szerint a „kiegyensúlyozás” például a nyíltan jobboldali, önmagát a „legkorábbi fasiszták” között emlegető Tormay Cecile-lel történne, aki Mussolinit a Marcias su Roma tízedik évfordulóján „a világ kibillent lelkének eszmei egyensúlyt” adó, a „győzedelmes fasizmus” képviselőjeként köszöntötte.

Vagy Wass Alberttel, akit a hitleri Németország Vaskereszttel (Wasskereszttel?) tüntetett ki; és aki élete végéig a Szálasi utódjául kijelölt Henney Árpád által alapított Hungarista Mozgalom Hírszolgálatának főmunkatársa volt, Szálasi egykori propaganda-államtitkára, és sajtófőnöke, Alföldi Géza, illetve Fiala Ferenc kollégájaként.

Netán Nyirő Józseffel, aki 1942 és 1943 között a szélsőjobboldali Magyar Erő, majd a hasonló beállítottságú Magyar Ünnep című lap főmunkatársa lett, és aki Szálasi puccsát követően a nyilaskeresztesek mellé szegődött, tagja lett a nyilas parlamentnek, 1945-ben pedig a nyilasokkal együtt menekült el Magyarországról.

Vagy – amint Kerényi mondotta – Bayer Zsolttal, aki nézeteit tekintve nem sokban különbözik a „kiegyensúlyozásra” kiszemelt írócskáktól.

De mivel indokolja a Nemzeti Könyvtár sorozatának létrehozója – hivatalos titulusa szerint: „a tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozásával és ehhez kapcsolódva a magyar kulturális értékek megőrzésével és fejlesztésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős miniszterelnöki megbízott” – azt, hogy Bayernek helye van a magyar irodalom nagyjai között?

Nos, az indoklás legalább olyan bonyolult, mint Kerényi hivatalos titulusa és szó szerint így hangzik: „Bayer Zsolt leírása, például a kőszegi katonai reálgimnázium melletti mohos kősziklához fűződő legenda narratívája Petőfi Sándor Útirajzok kötetének legnemesebb irodalmi hagyományaihoz hasonlítható.” Petőfi szegény, ha élne, nyomban kardot rántana…

Írják Kerényiről, hogy igazi kaméleon ember, ugyanis volt ő már liberális, baloldali, talán még anarchista, esetleg maoista is. Tény, hogy soha nem olyan szerepet játszott, amelyet megkövetelt, hanem olyat, amelyet megfizetett a haza.

Kerényi könyvkiadóként sem reszkíroz semmit. A „nagy XVIII. századi erdélyi nyomdász, Misztótfalusi Kis Miklós antikva betűiből szedett”, és „a világhírű Munken gyár Premium Cream papírján” megjelent Nemzeti Könyvtár köteteiért ugyanis nincs nagy tolongás a könyvesboltokban, a köteteket inkább csak ajándékozásra szánták. A sorozatot az állam pénzeli, a „tudatos nemzeti közjogi gondolkodás” stb. „miniszterelnöki megbízottja” minderre 345 millió forintot kapott, amelyet – ha a „kiegyensúlyozás” továbbra is az általa meghatározott irányba halad – bármikor megfejelnek még néhány százmillióval.

(Kerényi egyébként lapkiadóként sem kockáztatott semmit. Állami pénzből jelent meg ugyanis az általa elképzelt Magyar Krónika is, amelyben elképzelése szerint „csakis a jó dolgokról” kellene írni. „Kinyílott a pitypang. Megírom /…/, a biopiacon sárga volt a pecsenyakacsa, megírom. Csökkent a rezsim. Megírom” – hangzik a jövendő munkatársakhoz intézett levele. Az egyoldalú tájékoztatás ellenére azonban a lapot „kordokumentumnak” nevezte. Persze, bizonyos értelemben valóban az lehet, akárcsak Rákosiék Szabad Népe, vagy Ceausescu Scinteája)…

A hivatalos meghatározás szerint a Nemzeti Könyvtár „a magyar írott kultúra legjavát gyűjti egységes sorozatba. A válogatás első szempontja az olvasmányosság, a második a sokszínűség, a harmadik pedig nemzeti önbecsülésünk erősítése”.

Nagy kérdés, hogy mennyire olvasmányos, mennyire sokszínű és hogyan erősíti nemzeti önbecsülésünket „a kőszegi katonai reálgimnázium melletti mohos kősziklához fűződő legenda narratívája”, főleg Bayer Zsolt jól ismert mocskos szájú stílusában.

A Nemzeti Könyvtár ugyanakkor „olyan családi olvasmánytárt kínál, amelynek köteteit olvasni öröm, amelynek útirajzai nyomán képzeletben bejárhatjuk Magyarországot, amelyből megfőzhetjük legjobb ételeinket, e könyvek meséit felolvashatjuk gyermekeinknek (…), és újra gyönyörködhetünk a vitathatatlan magyar irodalmi remekművek szépségében és erejében”.

Biztosan akadnak olyan önkínzók, akiknek Bayert olvasni öröm. Én nem tartozom közéjük. Bayerről nem „a vitathatatlan magyar irodalmi remekművek szépsége és ereje” jut eszembe, hanem ilyesmik: „nincs kedved szopni?”; „gyerektelen, ócska szarjankó”; „a legnagyobb darab az emésztőgödörből”; „kicsike, csúnyácska pöcs”; „a képviselők munkáját megzavaró civileket a taknyukon és a vérükön kell kirángatni a parlamentből”; „aki elüt egy cigánygyereket, taposson a gázba, esetleg vegyen egy fegyvert, és használja”; „geci” (utóbbit nem simicskai értelmezésben használta)…

Azt nem tudom, mennyire ínyesmester Bayer, de stílusa alapján nem lenne kedvem a receptje alapján főzni.

Az pedig tény, hogy Bayer „meséit” semmiképpen sem olvasnám fel a gyermekeknek – még a Nemzeti Könyvtár kiadásában sem.

 

             



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik









popup