Gál Mária: Nadrágregula

2013. január 31-től egy francia nő már nemcsak akkor viselhet büntetlenül nadrágot, ha "lovat vezet kantárszáron vagy biciklit tol", hanem bármikor, ha úgy tartja kedve. Az említett napon ugyanis, kétszáz éves késéssel bár, de a francia törvényhozás hatályon kívül helyezte a nadrágregulát. A tizenkilencedik század elején hozott jogszabály ugyan semmiben sem befolyásolta a francia nők életét és öltözködését már a huszadik század második felében sem, mégis időről-időre terítékre került érvénytelenítésének kérdése.

Először komolyan 1969-ben merült fel, egy évvel a francia diáklázadások után, amikor már a női egyenlőség de facto létezett nemcsak a divat fővárosában, hanem az egész (nem muzulmán) világban. Ekkor is már csak formalitásnak számított, mégis a párizsi tanács felkérte a rendőrfőnököt, hogy törölje el a törvényt. A nemleges válasz olyan indoklással érkezett, hogy „a jogszabály esetleges eltörlése előre nem látható folyamatokat indíthat el a divat területén".

Nos, ezek a folyamatok törvénnyel vagy törvény nélkül vígan zajlottak, a nők nadrággal vagy nadrág nélkül, azt csináltak, amit akartak, amikor 2003-ban egy, a nadrágtörvény eltörlését kérő francia képviselő ugyanazokba a falakba ütközött, mint elődei. De Nicolas Sarkozy elnök sem járt több sikerrel, aki a női nem védelmében hangzatos kampány közepette kérvényezte a nemek közti egyenlőség biztosításának jogi formáját is. Ám az elnök úr is azt a választ kapta, hogy „egy törvény használaton kívülisége olykor hatékonyabb, mint állami beavatkozás révén hozzáigazítani a törvényt a változó szokásokhoz". Sarkozyt a nadrágkedvelő nők sem tudták/akarták megmenteni a bukástól, ezeket a szegény diszkriminált francia lányokat és asszonyokat valamiért nem hozta lázba a még mindig hatályos regula, megelégedtek annak használaton kívüliségével – inkább azok a szabályok érdekelték, amelyek saját és családjuk mindennapjait, jövőjét ténylegesen befolyásolják. A törvényt végül minap Najat Vallaud-Belkacem, Franciaország nőügyi minisztere vonta vissza.

Folynak viták máshol, más maradi jogszabályokról is. Az éppenhogy lezárult csehországi elnökválasztási kampányban a külügyminiszter, Karel Schwarzenberger, aki az első fordulóban szinte számszerűen egyenlő szavazatot kapott ellenfelével, azért veszített 10 százalékkal a második fordulóban, mert rosszat mondott a Benes dekrétumokról. A herceg nem átallotta kimondani az igazat, mégpedig azt, hogy a németek és magyarok kollektív bűnösségét becikkelyező dekrétumokért ma Benes a Hágai Nemzetközi Büntetőbíróság előtt találná magát, és hogy ezeknek a jogszabályoknak a de jure léte szégyen az ország számára.

Noha ez a 143 rendeletet összesítő, a második világháború utáni csehszlovák államiságot megalapozó csomag, amelyből tizenhárom nyomorította meg a 2,5 millió szudétanémetet és a több tízezer felvidéki magyart, körülbelül olyan hatással bír a mai cseh és szlovák társadalomban, mint a francia nadrágregula, azért még mindig képes egy választás kimenetelét befolyásolni, indulatokat, érzelmeket felkorbácsolni több közép-kelet-európai állam – Csehország, Szlovákia, Magyarország – életében. A távozó elnök, Václav Klaus ünnepélyesen kijelentette, sosem bocsátja meg, amit Schwarzenberg Benesről mondott. Robert Fico szlovák miniszterelnök pedig nem kevésbé ünnepélyesen leszögezte: a Benes-dekrétumok megváltoztathatatlanok. Aki megkérdőjelezi őket, a háború után kialakult világrendet kérdőjelezi meg. Nekem erről – anélkül, hogy gúnyolódnék bárki nemzeti érzésein – akaratlanul is az 1969-es párizsi rendőrfőnök jutott eszembe.

A jelenség kapcsán két dolgon azért érdemes lenne elgondolkodnunk. Mindenekelőtt azon, hogy a német társadalomban miért nem kavar állandó vihart az ügy, holott két és fél millió németet tett földönfutóvá ezzel Benes. Időnként persze ott is felvetik a bocsánatkérés és a kárpótlás jogos igényét, de attól a német társadalom még nem helyezi a gyakorlatilag hatályon kívüli, de technikailag még mindig érvényes törvénycsomagot jelene-jövője tényleges gondjai elé. Nem lennének jó németek, eléggé németek?

Úgyszintén elgondolkodtató az is, hogy az ilyen indulatok ellenére a Cseh Köztársaságban Schwarzenberger csupán tíz százalékkal maradt el az elnökké lett Zemantól. Nem is próbálom megsaccolni milyen eredményt mutathatna fel nálunk az a politikus, aki egy ennyire szimbolikus kérdésben, épp kampányban menne szembe az árral! Arra meg végképp nem merek gondolni, hogy van-e egyáltalán valaki is, aki ilyesmire vállalkozna. Inkább csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy a fiatalnak már nem igen mondható, szókimondó herceg támogatói tábora jórészt az ifjabb generációkból került ki, a 18-29 éves korosztály túlnyomó többsége pedig mögéje állt, és nem úgy értékelte, hogy megsértette volna a nemzetet. Mint ahogy nem is tette, természetesen. A korosztályos megoszlás alapján pedig nem nehéz kitalálni hogy egy-két ciklus után hogyan fog alakulni a cseh választói közeg.

A csehországi elnökválasztás másnapján a Die Welt német konzervatív lap érdekes írást közölt a csehországi és a magyarországi mentalitásról Idegen Európa címmel. Thomas Schmid, aki a lap szerkesztőbizottságának is tagja, azt fejtegette, hogy Európa nyugati felében nem törekednek eléggé a kelet-közép-európai térség „részben traumák által formálódott gondolkodásmódjának megértésére". Magyarországról azt állapítja meg, szerinte nem jutott túl a trianoni szerződés megrázkódtatásán. Úgy látja, hogy Budapesten és vidéken is "fojtottan izzik az örökös sértettség", amely járhatóvá teszi a "nemzeti begubózódás" útját. A dicsőséges múlt felé fordulás és a "bőszen védekező" jellegű kereszténységre támaszkodás nem tudja leplezni, hogy ezt a mentalitást valójában "a kudarcérzet és a bizonytalanság" alakítja, és a látszólag erős önérzet még mindig gyenge és sértett. Ez az egyik oka annak, hogy Magyarország olyan helyzetbe manőverezte magát az Európai Unióban, mintha önként vállalná a pária szerepét, és ebben a szerepben "nem is érzi rosszul magát", mert "kiválasztottságként" tudja értelmezni.

A szimbólumok háborúját oly lelkesen vívó közösségünket elnézve azt látom, mennyire igaza van a „messziről jött embernek". Nekem legalábbis úgy tűnik, hogy nem érezzük rosszul magunkat ebben a szerepben, bár kétlem, hogy sokan le tudnák írni, hogy is néz ki pontosan a székely zászló. A zászlóreguláért vívott harcunkban azonban elfelejtünk odafigyelni arra, ami a háttérben zajlik. Nekünk nincs egy hercegünk, aki kimondja: vigyázat emberek, a szimbólumokkal is csínján kell bánni. Mert biztosan nagyon fontos hogy ott lengedezhet-e vagy sem a sepsiszentgyörgyi városházán a kék holdas, csillagos székely lobogó, de talán még fontosabb, hogy ebben a nagy harci nekihevülésben szemünk előtt, saját aktív hozzájárulásunkkal szakad ketté a romániai magyarság. És ezúttal nem politikai táborokra, hanem székelyekre és magyarokra.

A Székelyföldön kívüli erdélyi magyarság, azaz a teljes közösség kétharmada egy ideje azt tapasztalhatja, hogy bizonyára igaz a „székely sz@rta a magyart" mondás, hiszen hovatovább csak a székelyföldi területi autonómiáról és a székely lobogókról szól a romániai magyar, sőt maholnap a magyarországi politika is. Sokan emlékszünk még Funar kizászlózott városára, de arra is, hogy a románoknak is nagyon rövid időn belül elegük lett a kifakult trikolorokból. A székely zászlóval sem kíméletesebb a nap, s a két székely megyében sem erősebb a zászlótörvény hatálya, mint volt 1969-ben a nadrágtörvényé Párizsban. A cseh példa pedig arra int, hogy a mi Fészbuk Dzsenéréjsönünk sem különbözik a csehekétől. Ne lepődjünk meg, ha ők, az erdélyi magyar fiatalok majd úgy gondolják, hogy szükségük van egy magyar érdekképviseletre, mert ugyan három is van nekünk, de menet közben mindhárom székellyé lett.

Kimaradt?