Papp Sándor Zsigmond: Mi került ezen a megnyitón…?


-A A+

Fellélegezhetünk, túl vagyunk rajta.

Bár igazából nem is megnyitónak mondanám, hanem sajátos bűvésztrükknek: úgy tüntettünk el két óra 3,4 milliárd forintot, hogy igazából nem is nagyon látszott, hogy mire (vesd össze: mi került ezen a fotelon 7200 forintba?). Számos helyen megírták, hogy a Sziget fesztivál nagyszínpados fellépői egy hét alatt visznek 1,85 milliárdot, és hát ott nem egy művház színpadán ropják az egynyári sztárok. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy szinte minden vizes vébéhez (a pesti köznyelvben: fidesz vébé) köthető beruházás (a nyamvadt kerékpároshídtól az óriástoronyig) jelentősen elszállt, ezzel is bizonyítva, hogy mennyire nem állunk készen az olimpia megrendezésére. Vagy legalábbis egy tekintetben igen: a lenyúlásos túltervezésben.

Na, de a megnyitó. Azt mindenki tudja, hogy a nagy sportesemények megnyitóját többnyire parasztvakító látványból és kínos önigazolásból keverik ki, így van ez már egy jó ideje. Nem is nagyon marad meg belőle emlékezetes pillanat, jómagam egyetlen ilyen eseményt tudnék felidézni, a londoni olimpia megnyitóját, amelyet sikerült nagyon jó zenékkel és Mr. Beannel kellőképpen lazává tenni. Amit elmondhatunk a budapesti megnyitóról, hogy nem maradtunk el a világtól sem látványban, sem kínosságban, mindenki eldöntheti, hogy ez jó vagy inkább rossz hírnek számít-e. A kétségtelenül látványos elemek mellett hirtelen nem is tudom, melyik lett a kedvenc kínos epizódom: talán az első rész borzasztóan gügye narrációja (én vagyok a víz…), Herczku Ágnes fehér galambos fejfedő-kompozíciója, vagy amikor a huszárokból sajátos Lord of the dance utánérzést faragtak, a kivilágított jet skisek idétlenkedése a Dunán, vagy a Vágyom egy nő után, amiről mindmáig nem tudom, hogy került oda. Talán nem figyeltem eléggé. Már azért is, mert közben alig tudtam kiűzni a fejemből Márkus László hangját, ahogy a fotel mintájára lendületesen „szétszedi” az ünnepséget, és felírja a tételeket: a legutolsó statiszta ruhájától a legkisebb reflektor bérleti díjáig.

A humor is csak módjával csillant meg (pedig ennyi pénzből tán több irónia is beleférhetett volna), amikor A pancsoló kislány hangjaira a sportág múltját elevenítették fel mulatságos burleszk keretében, abban már legalább volt valami emberléptékű, normális, jóízű. Ez volt az a pillanat, amikor, mondjuk, nem kellett a vérig sértett hazai sportolókra gondolni (akiket máskor büszke biodíszletként használnak), akiket pár nappal az ünnepség előtt felkértek a részvételre, majd rá egy napra kiderült: a rendezőnek nincs szüksége a bajnokokra a csiricsáré műsorban. Miért is lennének ott az utóbbi évek legendái a sportáguk megnyitóján? Ahogy egyikük igen találóan fogalmazott: „Nem szoktam foglalkozni az eredményeimmel. Tíz évben egy-két olyan nap van, amikor azt gondolom, hogy a múltam miatt fontos lehetnék. Ez egy ilyen nap lett volna.” Úgy tűnik, ez még nem jött el sem neki, sem nekünk.

A köztévé pedig azért is dicséretet érdemel, mert a röpke két óra alatt valami földöntúli arányérzékkel és visszafogottsággal csupán háromszor vágták be Orbán Viktort, minden dolgok eredőjét az események fősodrába. Azért ez már némi reménnyel kecsegtet a jövőt illetően. Ennyi mértékletességgel már a csillagokat is lehozhatjuk majd az égből. (Nem a sportolóknak.)

De mondom még egyszer: túl vagyunk rajta. Mostantól végre arra lehet figyelni, ami a lényeg: úszókra, pólósokra, műugrókra. A világ elitjére. És végre lehet szurkolni. A politikusok megkapták, ami a politikusoké (jó szereplés esetén persze még lefölözik majd a sikert, de ezt már eleve bekalkuláltuk). Mától tehát én is odaülök a tévé elé, és szorítani fogok, mert nem történhet olyan, hogy ne drukkoljak a magyar sportolóknak, a magyar csapatnak. Vagy úgy általában a sportnak. És ez még ingyen is van.    



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik







A rovat cikkei