Bíró Béla: Mercron kockázatai

A bizonyos értelemben istentelenül gyásszertartott kereszténydemokrata politikustól, Helmut Kohltól való strasbourgi búcsú minden jel szerint az Európai Unió vezető garnitúrájának egyfajta búcsúja is volt. Kohl emléke előtt fejet hajtva ugyanis a központosított európai állam álmától is öntudatlan búcsút vettek. Nem azért mert Kohl, Németország egyesítője és az egységes Európa megalkotója az Uniót független államok szoros szövetségeként és nem valamiféle államok fölötti szuperállamként képzelte el. Éppen fordítva.

A gyászszertartáson olyan lelkes „européerek” mondták a beszédeket, akiket a közeljövőben éles és sajnos feloldhatatlannak tűnő érdekellentétek fognak egymással szembeállítani. Ez az állítás első látásra egy zabolátlan elme légből kapott jóslatának tűnhet. Bármennyire is kiábrándító, nem tőlem származik.

Emmanuel Macron elnökké választását Európa hangadó hatalma, Németország és az Unió vezető gárdája kitörő örömmel ünnepelte. A dolog érthető, hiszen Macron legnagyobb ellenfelét, az euroszkeptikus Marine Le Pent győzte le, méghozzá markánsan Európa-párti, az Uniót egyfajta központosított szövetségi államnak álmodó retorika jegyében.

És Macron késedelem nélkül munkához is látott. Hollande egykori pénzügyminisztereként (civilben bankárként) a lehető legeltökéltebben. Reformjai egy részét a francia nemzetgyűlést is megkerülve, más szóval a francia állam szuverenitását is megsértve, elnöki rendeletekkel próbálja keresztülvinni. A francia munkavállalók és vállalatok érdekeit látszik érvényesíteni, amikor a lengyel és a bolgár munkavállalókat „utasítja ki” a francia munkaerőpiacról. Azaz a szakszervezetek megnyerése érdekében egyfajta protekcionizmust próbál érvényesíteni, hogy a velük folytatott alkuk során egy sereg kellemetlen döntést, egyebek közt a munkahét meghosszabítását és megszorítások egész sorát elfogadtassa velük.

Mindezek ellen legfeljebb a lengyelek és a bolgárok, s természetesen a francia munkavállalók tiltakozhatnának. Csakhogy Macron – a francia érdekek védelmében – az európai Uniót is radikálisan át szeretné alakítani. Némiképp a sokszor már példátlanul központosított francia nemzetállam mintájára. Úgy tervezi, hogy Angela Merkellel egyetértésben saját költségvetéssel rendelkező európai pénzügyminisztert iktat a rendszerbe, aki döntéseit a nemzetállamok jóváhagyása nélkül hozhatja meg. Az EU és az eurozóna jövőjére vonatkozó javaslatokat a nemzetközi sajtó által Mercronnak keresztelt duónak három hónapon belül kell az Unió döntéshozó szervei elé terjesztenie. Macron tervei szerint a gazdasági integráció a fiskális politika, az adózás és a pénzügyekkel összefüggő összes döntés vonatkozásában egyfajta központi kormányt bízna meg. Ezzel a nemzetállamok szuverenitásának legfontosabb elemei kerülnének hatályon kívül.

Angela Merkel és kormánya mindig is az egységesülés föltétlen hívének mutatkozott, de úgy tűnik, ez az „európai szellem” csak addig teljes érvényű, amíg ez az egység gazdaságilag Németország érdekeit szolgálta, azaz amíg az erősen visszafogott német munkavállalói jövedelmek a német vállalatok számára olyan versenyelőnyt garantálhattak, melynek birtokában a német vállalatok az európai piacot versenytársaik fokozatos kiiktatásával nem csak egyfajta bővített belnémet piaccá alakíthatták, de a gazdaságilag hanyatló országokat a német áruk felvásárlásának érdekében adósságcsapdába is kényszerítették.

Macron „trükkjei” (a megnevezés a Die Welt néhány nappal ezelőtti számából származik) ezt a helyzetet szüntetnék meg. A közös fiskális politika Németországot, Hollandiát és a gazdasági verseny néhány más feltétlen hívét arra kényszerítené, hogy az eladósodott államok adósságterheinek jelentős részét magukra vállalják.

És ebben a pillanatban a Mercro-duo körül súlyos problémák merülnek fel. Az a Németország és szövetségesei, melyek Orbán Viktor Magyarországát a nemzeti szuverenitás védelme miatt nacionalistának, Európa-ellenesnek, az európai értékek lábbal tiprójának bélyegezte, egyszerre Macront kezdi a nemzeti szuverenitás megsértésével vádolni. A Die Welt egy másik írását idézem. „Az államfőknek (mármint a külön írt Merkelnek és Macronnak – B.B.) átkozottul elővigyázatosaknak kell lenniük, amikor a nemzeti szuverenitásról való lemondásról van szó.”

A cikk azzal vádolja Macront, hogy az européer szlogenek mögé bújva voltaképpen kizárólag Franciaország érdekeire van tekintettel. Elképzelései az Unió államai közti gazdasági versenyt korlátoznák, s az eladósodott államokban felfüggesztenék azt a reformkényszert, mely gazdaságaik normalizálásának alapfeltétele. Ezzel azonban az Unió egészének amúgy sem rózsás versenyképességét rontanák tovább. Összegezve: Párizs csak magára gondol.

A körvonalazódó francia-német konfliktus a német választási küzdelmeket sem hagyja érintetlenül. Az Európai Parlament volt elnöke, Martin Schulz által vezetett német szociáldemokraták ugyanis – Merkellel és pénzügyminiszterével, Schäublevel szemben – helyeslik Macron törekvéseit. Azzal vádolják őket – mint fentebb jeleztem, nem teljesen alaptalanul –, hogy takarékossági politikájukkal a partnereket egyfajta légüres térbe taszítják és lehetetlenné teszik gazdasági növekedésüket.

Érveiket a kereszténydemokrata tábor sem hagyhatja szó nélkül. Számos példával bizonyítja, hogy Macron valóban Franciaország számára próbál versenyelőnyöket teremti. Ennek legbeszédesebb esete a klímapolitika. Macron ugyanis a széndioxidot kibocsátó európai vállalatokat súlyos büntetésekkel sújtaná. Ez az intézkedés Franciaországot (és mellesleg az újabb atomerőművet építő Magyarországot) alig érintené. Németországot azonban, melyben Angela Merkel kormánya éppen a környezetbiztonság jelszavával bezáratta az atomerőműveket, és szén-, illetve gázfűtéses erőművekre tért át, az intézkedés roppant kellemetlen helyzetbe hozná, hiszen annyira megemelhetné a költségeket, hogy ezúttal a német cégek kerülnének versenyhátrányba. Márpedig ez – ugyebár – megengedhetetlen!

Az európai államok közt egyébként is olyan erőteljes különbségek vannak – véli számos német kommentátor –, hogy azokat a legzseniálisabb „szövetségi” pénzügyminiszter sem lenne képes áthidalni, még kevésbé összehangolni. A francia etatizmus és német–holland szabadkereskedelem, s az ebből adódó versenyszellem sokak szerint összeegyeztethetetlen. A Die Welt ezért a közeljövőre nem gyorsított integrációt, hanem akár a dezintegráció kockázatát is megteremtő érdekellentéteket, sőt konfliktusokat prognosztizál.

Helmut Kohlt eltemették. Úgy tűnik azonban, hogy az Unióra vonatkozó gondolatainak aktualitására épp az új európai vezetés átgondolatlan reformtervei ébreszthetik rá az európai nyilvánosságot.

Kimaradt?