Papp Sándor Zsigmond: Óda az unalomhoz

Azt hiszem, velem Orbán Viktor elérte a célját. Olyannyira megundorodtam attól, ami Magyarországon ma politika címszó alatt fut, hogy szinte teljesen kizárom az életemből. E rovatot leszámítva nem beszélek róla, elfordulok tőle, próbálok azzal foglalkozni, ami izgat, ami érték, ami jó. Könyv, zene, film. Begubózom. Elvagyok. Kérdőívre (egyszer a nolimpiát aláírtam, bár alig ismertem magamra közben), konzultációnak hívott népbutításra nem reagálok. Nem járok tüntetésekre, még ha néha egyet is értek a célokkal (egyszer, a Népszabadság felfüggesztése után mentem ki a Kossuth térre). Képtelen vagyok részt venni benne, mert egyfelől a sehová sem vezető ellenzéki alkalmatlanságot (töketlenséget), másfelől a kormányzati leuraltságot látom, ahogy mindent és mindenkit próbál maga alá gyűrni vagy lepénzelni. Az én országom, nagyképűbben: az én hazám, azonban nem ilyen. Nem töketlen és nem alattvalóknak való, szűk odú. Nem acsargók lakják, hanem kíváncsi emberek: egymásra, világra, értékre fogékonyak. Ha nem is műveltek, de nem ostobák. Nem zsigerből gondolkodók, akiket gyalogként tologatnak ide-oda ebben a monstre partiban. Nem a fekete király feláldozható bábui. Miközben én magam el elbábusodtam, a kibic pózába merevedtem, a tábla szélén.

Ha nagyon érzelgős lehetnék, akkor azt is mondhatnám, hogy az én hazám a következő mondat. Valami kiszámítható, de mégis váratlan csoda, csoda és tágasság, öröm és egyensúly. És jó ellakni benne. És mindig le kell írni. Nem marad megíratlan, nem kering bennünk elfojtott érzetként, homályos ígéretként.

Orbánék jó ideje már csak a híveknek politizálnak. A kemény magnak. A többi választhat. Vagy kivonul, közömbös lesz, mint én, mert másként nem tudja levezetni a keserűségét, hogy mivé lettünk néhány év alatt, hogy mivé hagytuk magunkat átformálni. A másik része pedig gyűlölettel válaszol a gyűlöletre, s lassan olyanná válik, mint ők. Akit lehet kezelni, rángatni, programozni, hiszen aki gyűlöl, az kiszolgáltatott az indulatának, a mindennapi adagjának, könnyű arra terelni, amerre szeretnék. Amíg morog és acsarkodik, addig elhordják mögüle a házat.

És vannak azok (minden tiszteletem az övék), akiknek még van erejük európai módon tiltakozni, bulizva tüntetni, szembenevetni a hatalmat, kiröhögni azt, amit kínál. Momentumosok, fiatalok, demokraták, akiknek hirtelen elegük lett mindebből, de nem akarnak rámenni, belegyűlölködni magukat a helyzetbe. Néha jelzik, hogy ezt már nem. Ebből elég. Az ő nevükben senki ne szüntessen meg semmit, ne bélyegezzen meg civileket, ne vagdalkozzon csak azért, mert nem ért egyet az önkénnyel. Aztán hazamennek, és minden megy tovább.

Nem tudom, mi lesz. Néha próbálom úgy nézni, mintha regény lenne. És elhessegetni azt a rutinos olvasói előérzetet, hogy az ilyen regények ritkán végződnek jól. Lesz ugyan heppiend, de csak a rossz után. De az már nincs megírva, azt oda kell képzelni. Azzal már nem bíbelődött az író, nem is a dolga. Az olvasónak kell elhinnie, hogy ott vár valahol. Nehéz szeretni az olyan regényeket, amelyen érezni, hogy ebből már nem lesz megnyugtató zárlat, felkavar majd rendesen, de épp ezért nem is lehet letenni, csapjon csak oda, ha már így alakult. Legyen csak halál, néma megrendülés, hogy lám, ilyenek vagyunk. És utána a már le nem írt megtisztulás.

Néha jobb írni a regényt, mint úgy érezni, hogy bekerültünk az egyikbe. Bár soha nincs kitüntetett idő, visszatekintve az események valahogy mindig történelmivé lesznek. Ez a békeidők unalmas történelmisége. A demokráciák biztonságos egyenunalma. De aztán jön valami, a béke foszlani kezd, a szabadság lassan elpárolog, és akkor regényessé válik minden. Senki sem tudja, hogy mi lesz, mit hoz a következő lap, a következő oldal. Néha csak a regényesség változtatja meg alapjaiban a világot: hatalom zajosan el, unalom vissza, megint hosszú békeévek.

Ahogy öregszem, egyre jobban megbecsülöm az unalmat. Miközben látom, hogy egyre többet kell tenni érte, hogy kiérdemeljük.       

Kimaradt?