Papp Sándor Zsigmond: A keserű pirula

Ha egy hadsereg kórháznak álcázza a kaszárnyáit, attól még nem kell úgy tennünk, mintha azok kórházak is lennének – írja a Momentum abban a közleményben, amit az Origónál rendezett performansz után adtak ki. Az akció lényege, ha jól értem, a morális szembesítés lett volna, hátha az ott dolgozók elfogadják az ellenzék üdvöskéjének, Fekete-Győr Andrásnak a tenyeréből a piros pirulát, és tömegesen felébrednek a mátrixból, onnan kezdve pedig az őket irányító gépezet ellen fordulnak, és nem az embereket nyomasztják a cikkeknek látszó agyzsibbasztással. Csakhogy a performansz több sebből is vérzik.  

Először is az Origó egyáltalán nem álcázza magát: elég csak felületesen átfutni ahhoz, hogy az egyszeri olvasó is rájöjjön ez nem újság, hanem kormánypropaganda, vagyis a szerkesztőség sem igazi szerkesztőség, hanem a kívánt tartalmat előállító színtelen, szagtalan, gondolkodás nélküli gépezet. Ahonnan nincs ébredés. Nem is lehet. Nincs is értelme ezzel ijesztgetni őket. Az ő életük a mátrix, számukra azon kívül nincs élet. Ha elvágjuk a köldökzsinórt, agyhalott módjára esnek össze (hacsak nincs bekészítve jó előre a történet, ami majd felmenti őket az általános népbutítás alól). Az ott dolgozók tudják a legpontosabban, hogy mi az ára az ottani munkájuknak, az okosabbja meg is kérte ezt az árat, hiszen innen már nincs visszaút a szakmaiságba, hacsak a hírhamisításnak és -torzításnak nem találnak ki valamiféle sajátos Pulitzert, a sajtó pornódíját, amit aztán mindenki oda tesz, ahová akar. De ebben tényleg nincs semmi titok: ők is tudják, az olvasók is tudják. Miért kellene ez ellen látványosan fellépni?

Másodszor semmi sem mutat rosszabbul egy szerkesztőségben (még ha az gépezet is csupán), mint a hittérítő politikus. Egyáltalán: a hívás nélkül odatévedő politikus. Nincs ott helye. Ha sajtószabadság van, akkor azért, ha meg nincs, akkor meg úgyis fordítva történik: a pártember hívatja magához az újságírónak hívott alkatrészt. Magyarországon jelenleg sajtószabadság van (még ha ez sokkal több sebből vérzik, mint a performansz), én sem a börtönből írok jelenleg, bár kétségtelen, hogy egyre kevesebb azon fórumok száma, ahol még eltűrik a szabad véleményt, ahol ilyen-olyan manipulációval ki ne kezdték volna a véleménynyilvánítás szabadságát. (E tekintetben is igen tanulságos Murányi András könyve, amelyben az utolsó főszerkesztőként mesél a Népszabadság kivégzéséről. Meg arról, hogy milyen kis minialkuk révén kellett előállítani az egyre markánsabbá váló, a leleplezésbe egyre inkább belelendülő lapot. Mennyi és milyen (ön)cenzúra volt az ára a Fidsznek egyre fájóbb szabadságnak.) Ahol pedig szabad a sajtó, ott mindig is lesznek olyan fórumok, amelyekkel nem értek egyet, amelyek nem a legtisztességesebben bánnak a szakma szabályaival, dörgölődzöbbek és kiszolgálóbbak a mindenkori hatalom felé stb. Igazi szabadságban persze az olvasó szavazna, ő döntené el, hogy mit vesz meg és mit nem, melyik gépezetet tartja fenn és miért. (Az állam csak korrigálhat, hogy a kevésbé népszerű értékek se tűnjenek el a palettáról.) Ebben a sajátos szabadságban viszont közpénzből tartják fenn a hazugságot, vagyis a „szavazásnak” sok értelme nincs. Hiába olyan kevés a példányszáma a Magyar Időknek, hogy nem is merik bevallani, ettől még ők állnak a legbiztosabb lábakon a kihalt magyar sajtóprérin.

A Momentum zaklató performansza tehát semmilyen sikerrel nem kecsegtethetett. Bár biztos vannak olyan hívők, akiknek tetszett ez az enyhén populista akció, akik elégedetten dörzsölték a markukat az origósok kínjain (bár ilyenkor a néző önkéntelenül is a zaklatottak pártjára áll). Csakhogy ez még kárörömnek is soványka. Ráadásul az sem túl szimpatikus, amit előre vetít. Vajon kormányon is számíthatnak momentumos látogatásra a hivatalos híreket félreértelmező szerkesztőségek? Vagy akkor már elég lenne csak letelefonálni? Régi közhely, hogy a sajtó iránti megértés milyen könnyen csap át kínzó fájdalomba a hatalom birtoklása esetén. Más kérdés, hogy a mostani akció is inkább a (még meg sem kaparintott) hatalomról szólt, semmint a gyöngyöző igazságról.

Vagyis úgy jött a Momentumnak ez a tisztítótűz, mint Botkának a Rolex: sokkal többet árult el róluk, mint a leleplezni vágyott gépezetről.  

Kimaradt?