Rostás-Péter István: Komótos lelépés

Ideje elhúzni a planétáról – figyelmeztet Stephen Hawking; de még mielőtt a pánikra hajlamos földlakó szeme kikerekedne, hozzáteszi: évszázadnyi időnk van a csomagolásra. Pontosan elegendő ahhoz, hogy lajstromot készítsen Terra távozó populációja.

Gyanítom, két alapváltozata van a forgatókönyvnek: A derűlátó változat szerint már abban a korban vízalatti városokban dacolnak utódaink a globális felmelegedés következményeivel, és míg frissen képződő korallformációkat csodálják kinyomtatják kedvenc menüjüket az ultradizájnolt étterem ablaknál levő asztalánál. A műszak és zsenialitás szorosabban fonódik majd össze, mint Muhina szoborpárosa és mindenki távozhat majd az egyre lakhatatlanabb Földről, jól ütemezett sorrendben az idejekorán előkészített űrbázisokra, meghódított és betelepített bolygó(k)ra. (Itt is lesznek nyilván hamarabb indulók és sorzáró költözködők, mint ahogyan az új otthonra lelők között is fennmaradnak a társadalmilag komilfó tagoltságok/szakadékok.)

A B-plán szerint ebben a századévben lesz gondunk arra, hogy fokozatosan és kitartóan elbaltázzuk ükunokáink jövőjét: a felfutó kör a koreai félszigeten történik, majd következik az épp soros közel-keleti válság, a sivatagosodással karöltve terjedni fognak új törzsek, de nem a lándzsás és nem az aknavetős fajtából, hanem vízumot fitymáló vírusok, amelyek átkelnek a Földközi tengeren, és többéves kemény blokáddal lehet majd csak enyhíteni a pusztítás mértékét. Ha ez lecsengett jön utolsó előtti felvonásként a sarkok – különösen az Északi – körüli nyersanyagcsaták ideje, s mire a küzdő felek rádöbbennek, hogy ráfáztak a meccsre, máris lehet cuccolni, de csak véges utaslista szerint.

Ez távoli és hihetetlen, most amikor még Ártándnál is akadozik a forgalom, és Svájc sem kér belőlünk, meg a bolgárokból, hacsak nem turistaként álcázva paskolgatjuk a Milka boci hátát.

Ettől függetlenül megéri mindössze gyakorlatként átvenni fejben, mit is mentenénk, vinnénk magunkkal az új honfoglalásra. Erdély hét csodája + bónuszként egy palack borszéki, három kötetnyi letárolt antológiát a magyar irodalom desztillált krémjéből, némi hangfájlokat gyimesi balladáktól Kurtágig, egy fél Columbo-sorozatot, piciny zacskót lefagyasztott fenyőillattal, kilónyi drónfelvételt egykori szülővárosról/faluról, receptes könyveket-leginkább a dédnagyi kézzel teleírt füzetét, egy pár ifjú dzsungáriai törpehörcsögöt, és ha még marad hely, a kedvenc kispárnát pihéstül-huzatostul.

De az eléggé előrelátó HST (Homo sapiens terraensis) máris előkészítené a cégalapítást annak a vállalkozásnak, amely majd arrébb katasztrófaturistáknak fog kirándulást, pontosabban visszarándulást szervezni a Földre, jóval többet hoz majd a konyhára – ha majd akkor ez a tér s annak neve nem lesz már anakronisztikus, csak szórejtvényekben előforduló fogalom –, legalább olyan luxusba illő szabadidős programnak tűnik, mint most a magánűrsétára befizetni, akár állójegyre is. A rongyrázós nosztalgiázást leszámítva még lehet egy nem szándékolt következménye az ilyen visszatérősdiknek: profi dokumentációs anyagot gyűjteni, arról, hogy mivé lett az egykor lakályos bolygó. Ha a felvételeket majd levetítik a száz év múlva nebulókorba cseperedő, még itt született, de már ott eszmélő nemzedéknek, talán az egész megaköltözködés megérte a fáradtságot: jó eséllyel nem követik majd el távoli utódaink mindazt, amit makacsul véghezvittünk-elművelünk életünk még lakható tereivel. Igaz, hogy például a második világháborús front és lágerborzalmait igazoló felvételek sem késztettek arra, hogy mindenhova Picasso galambját hímezzük, inkább gyorsbüfébe küldtük Noé madarát, s a ropogós szárnyason marakodunk azóta is.

Enyhítő körülmény lesz, hogy a leendő Föld-túrákat féláron bonyolítaná a transzplanetáris turisztikai cég április 22-én, hogy Terra ne ülje meg magányosan saját túlélésének szentelt ünnepét.

Fotó: space.news

Kimaradt?