Bíró Béla: Szentek és profánok

Franciaország jubilál. A politikai színtér összes pártjának összefogásával sikerült legyőzni, sőt „döntő” győzelmet aratni a szélsőjobb – populistának is bélyegzett – képviselője fölött. Az eredmény persze borítékolható volt. A Macron körül tömörülő pártok és a mainstream sajtó azt is megengedhette magának, hogy kissé lazítson. A nagy lapok elegáns irodalmi, illetve történeti analógiákkal szórakoztatták olvasóikat. Az egyik kedvenc hivatkozási alap Szophoklész Oidipusza volt. A párharc sokak szemében egy apagyilkos lány és egy saját anyját feleségül vevő fiú párharcát idézte fel. Marine ugyanis a saját apját záratta ki az apai pártalakulatból, a Nemzeti Frontból, Macron meg a nála 25 évvel idősebb tanárnőjét vette el feleségül.

Az analógia azonban nem csak humorérzékre, de jó realitásérzékre is vall. Hiszen ez a választás – akárcsak az Oidipusz-történet – egész sor „természetellenes” motívumot tartalmazott. Az egyik természetesen az, hogy Franciaországban egy vállaltan kisebbség- és Európa-ellenes párt vezetőjét egy közepes európai állam népességének lélekszámával vetekedő számú választó támogathatta. A másik, hogy egy semmiféle politikai gyakorlattal nem rendelkező fiatalembert gyakorlatilag a sajtó – egészen pontosan annak tulajdonosi gárdája – egyik napról a másikra a nagypolitika csúcsára emelhette.

Az sem tekinthető éppen normálisnak, hogy az egymással élet-halál harcot folytató pártok is összefognak egy, a demokratikus politikai versengés szabályait elfogadó jelölttel szemben azon az alapon, hogy nézetei „szélsőségesek”. Főként akkor, ha a másik fél nézetei is azok. Hiszen az a neoliberális politika, melyet Macron képvisel, s mely a globalizációt mint a modern világ magától értetődő és természetes folyamatát az egyetlen lehetségesnek tételezi, nem kevésbé szélsőséges, mint a nemzeti bezárkózás és a francia gloire-ra alapozott nacionalizmust és kisebbségellenességet egyetlen természetes attitűdként tételező Le Pen-i politikafelfogás. Franciaországban a nacionalizmus ugyanis felette viszonylagos fogalom, hiszen ott – a kisebbségek létjogosultságának, sőt létének tagadása is – az államrezon szerves része. A normalitás valahol középen, a mindinkább globálissá váló világra való nyitottság és a nyelvi-kulturális, történelmi, gazdasági és egyéb értékek védelme közt lenne keresendő.

Jelenlegi formájában mindkét attitűd, a Le Pené és a Macroné is kizárja a valóságos demokrácia lehetőségét, mely a másik hatalmi igényeinek, a váltógazdálkodás logikájának elfogadásán alapul. Mindkettő – lényege szerint – antidemokratikus. Egyfajta bársonyos diktatúra lehetőségét rejti magában. Mert az azért nyilvánvaló, hogy sem Macron, sem Le Pen nem politikai rendőrségre alapozott diktatúrára törekszik. Az az örökre szóló cordon sanitaire, melyet ma a globalisták vonnak a nemzeti érdekek védelmezői köré, s mellyel holnap talán a nemzetiek próbálják „végképp” kizárni a hatalomból a globalistákat minden, csak nem normális.

Macron titkot sem igen csinál abból, hogy inkább kisebb mint nagyobb korrekciókkal a népszerűségét vesztett Hollande politikáját fogja radikálisabb eszközökkel folytatni, egészen pontosan: kiteljesíteni. Azaz a pszichológiából jól ismert „ugyanabból több” logikája szerint próbálja majd országát és Európát úgymond megreformálni. A reformot, sőt majdani következményeit azonban továbbra is a közembernek kell megfizetnie. „Természetesen.”

A másik rendellenesség a Le Pen és Macron képzettségével kapcsolatos. Az egyik jogász, a másik közgazdász. Márpedig egy, a napokban publikált pszichológiai kutatás eredményei azt mutatják, hogy a pszichológia által „sötét hármasnak” nevezett személyiségjegyek, a nárcizmus, a kíméletlenség és a machiavellizmus az összehasonlított egyetemi szakokra: a közgazdaságra, a jogra, a politikatudományokra és a pszichológiára jelentkezők közül a leginkább a közgazdászokra és a jogászokra jellemző. S ami még fontosabb, ezekre a személyiségjegyekre a jelöltek nem egyetemi tanulmányaik során tesznek szert, megfordítva: ezek a személyiségjegyek predesztinálják őket az adott szakokra, azaz választásaikat már eleve meghatározzák.

A nők esetében jelentősen jobb a helyzet, ők körültekintőbbek, aggályoskodóbbak, lelkiismeretesebbek, békeszeretőbbek, más szóval kompromisszumképesebbek, mint a férfiak, de sajnos neurózisra is hajlamosabbak. Az eredménybe persze az is belejátszhat, hogy a lányok aránya a politikatudományi és a pszichológia szakokra jelentkezők közt 80 százalék fölött van, a közgazdaságra jelentkező nők aránya viszont 43 százalék, csak a jogon éri el a 80 százalékot.

Ana Vendel és Dorothe K. Thomsen – eredetileg a Personality and Individual Differences című lapban közölt tanulmánya – természetesen egyfajta spanyolviasz, hiszen mindezt egyrészt kutatások nélkül tudhatjuk, másrészt korábbi hasonló tanulmányok már egyértelműen bizonyították (amit szintén mindannyian kutatások nélkül is pontosan tudhatunk), hogy ugyanis a nagy világcégek felső emelti irodáinak foteljeiben szinte kivétel nélkül narcisztikus, kíméletlen, machiavellista, mások hulláin átgázolni kész „egyéniségek” székelnek.

Hogy a francia társadalomban és politikában milyen súlyos gondok lehetnek, azt tehát az is jelezheti, hogy az egymással versengő felek éppen a két – pszichológiai vonatkozásban a legsötétebb személyiségjegyekkel rendelkező – értelmiségi csoportból kerültek ki. Kivételek persze akadhatnak. Macronról például a sajtó azt híreszteli, hogy kompromisszumkész személyiség. Sajnos, a gazdasági életben a kompromisszum általában a bársonyos erőszak, azaz a pénz diktálta vagy a pénzzel diktált kényszer elfogadásnak, illetve elfogadtatásának a fedőneve.

A francia sajtó természetesen egy másik szimbolikus aspektust sem hagyhatott kiaknázatlanul. Mindkét fél bevetette a modern Franciaországot megalapozó orléans-i szűz, Szent Johanna metaforáját. A „nacionalista” tábor Marine-t nyilvánította az ország megvetett és máglyára szánt megmentőjének, a globalista ellentábor viszont a politikában szűz és kora szerint is kamasznak számító Macronban látja a Franciaországot és Európát az angol brexit (lám ismét az angolok!) által elindított összeomlástól megmentő hímnemű Johannát.

A szentté avatás(ok)ról (a szokásoknak megfelelően) később intézkednek.

Fotó: euractiv.com

Kimaradt?