Bogdán Tibor: Dr. Doktor

Igaza volt a heveny ólommérgezésben megboldogult legelső államfőnknek, aki a zseniális román nép nem mindennapi találékonyságáról beszélt.

Találékonyságban a román nép valóban zseniális. Nem véletlen, hogy évi átlagban mintegy ötezren teszik le sikeresen doktorátusi vizsgájukat. Csupán 2009 és 2015 között csaknem 30 ezer „doktor úrral” bővült „intellektuális elitünk”. Olyan eset is előfordult, hogy csupán a Bukaresti Egyetemen egyetlen év alatt több mint 800 „doktort” avattak. Az egyetem rektora akkoriban – 2012-ben – éppen az a Mircea Dumitru volt, aki később, oktatási tárcavezetőként a legelszántabb harcosa volt a plágiummal megszerzett doktori címek megőrzésének. Ha mindezt nem tudnánk, akkor könnyen azt hihetnénk, hogy 2012 rendkívüli év volt, amely csak úgy ontotta magából a hatalmas tudású, magas felkészültségű tudós embereket.

Persze erről szó sem volt, csak ismételten kiviláglott, hogy Ceaușescu elvtárs nem hiába volt a Kárpátok zsenije, hiszen kiderült, hogy a román nép találékonyságában ismét igaza volt – legalábbis a doktori címet megszerzők jelentős része bizonyságot tett minderről. Rájöttek például arra, miként kell minden különösebb erőfeszítés nélkül doktori disszertációt írni anélkül, hogy tengersok könyvet, tudományos munkát kelljen elolvasniuk, unalmas könyvtárakban időzniük, még unalmasabb cédulázással tölteniük drága idejüket. Elég, ha a „doktorandus” átlapoz egyetlen tudományos munkát, és annak tárgykörében írja meg disszertációját. Az alkalmazott „tudományos módszer” pedig a copy-paste. Néhány kecses ujjmozgás a billentyűzeten és máris jöhet a doktori cím.

Ez a módszer hosszú időn át bevált. Csakhogy a plágium-azonosító szoftver világában ez már nem annyira egyszerű dolog, ezért is buknak bele mostanság sokan a plagizálásba. (Érdekes lenne a szoftveren elfuttatni valamennyi „doktor urunk” disszertációját – meglepő dolgokat tapasztalhatnánk…) A plagizálás ugyanis manapság már eléggé sok veszély rejthet magában – aki olvasta Umberto Eco Hogyan írjunk szakdolgozatot című munkáját, ezt nagyon jól tudja. Szinte könnyebb dolog lenne „eredetiben” megírni azt a disszertációt.

Csakhogy a plagizálók egyebek között éppen azért plagizálnak, mert nem olvasnak. Ha olvasnának, akkor Ecótól megtudhatnák, hogy a tettenérés elkerülése nem könnyű feladat. Eco szerint a legjobb lemásolni egy néhány évvel korábban, más egyetemen benyújtott szakdolgozatot. Igen ám, de ez sem könnyű munka, sokat kell keresgélni, hiszen „nem célszerű egy nyomtatásban már megjelent művet lemásolni, még akkor sem, ha idegen nyelven íródott, mert ha a tanár egy kicsit is tájékozott, tudhat a létezéséről; ám egy Cataniában készült szakdolgozat lemásolása Milánóban már kitűnő lehetőséget kínál a dolog megúszására. Természetesen meg kell bizonyosodnunk arról, hogy a szakdolgozat bírálója nem tanított Cataniában, mielőtt Milánóba került. A szakdolgozat másolás tehát alapos kutatómunkát igényel” – írja Umberto Eco. Márpedig a plagizálók éppen a kutatómunkától szeretnének megszabadulni… Meg hát persze, ide-oda kell utazni ahhoz, hogy megtalálják a leleplezés elől a legnagyobb biztonságot adó dolgozatot. És az ember még ennyi munka, jövés-menés után sem lehet biztos a dolgában.

De végtére mire is jó az a fránya doktorátus? Egy normális világban többnyire azoknak van szükségük rá, akik akadémiai pályára készülnek, egyetemen akarnak tanítani, vagy pedig különös módon érdeklődnek valamilyen tudományág, téma iránt. Az viszont nehezen hihető, hogy Romániában évente mintegy ötezren készülnének akadémikusnak.

Az „ötezrek” zöme ráadásul nem is tudósokból, hanem elsősorban politikusokból, üzletemberekből áll, akik, ki tudja miért, a magas rangú politikai tisztségeik meg a vagyonuk által nyújtott előnyeik mellett fontosnak érzik azt is, hogy a tudomány világában is kalapot emeljenek előttük.

Régebben többnyire amerikai fantomszervezetektől szerezték be, pár száz dollárért a különféle és igen hangzatos „tudományos címeket”. Újabban, a számítógépek korában – találékonyságuknak köszönhetően – viszont rájöttek arra, hogy ezek a dollárok is megtakaríthatók, hiszen néhány billentyű lenyomásával készen is állhat a doktori disszertáció. Érthetetlen, hogy a kevésbé találékonyaknak miért is van szükségük ehhez évekre…

Persze, a plágium nem kizárólag román szokás, korábban a magyar köztársasági elnök, Schmitt Pál, vagy a német volt oktatási tárcavezető, Anette Schavan is élt a módszerrel, igaz, amikor minderre fény derült, le is mondtak tisztségükről. Nálunk pedig egyelőre haja szála sem görbült senkinek a plagizálásért.

De hát miért is büntetnék a szellemi tolvajokat, amikor büntetlenek maradnak azok is, akik kilopják az ország (egészen pontosan: az adófizető) szemét? Utóbbiak esetében az igazságszolgáltatás addig vacakol a dossziéikkal, ameddig a középkorú közpénzlopók megvénülnek, ekkor pedig büntetésük egyharmadát máris elengedik. Börtönbüntetésükbe beleszámítják a kényelmes villájukban házi őrizetben töltött időszakot is, a többit pedig a börtönmúzsa által ihletett „tudományos könyveikkel” váltják ki.

Amelyeket természetesen: plagizálnak.

Kimaradt?