Bíró Béla: Távolodás a középtől

Németországban kezdetben mindkét fél arra esküdött, hogy a választási kampányban ragaszkodni fog a civilizált hangnemhez. Ha a hangnem egyelőre még nem is durvult el, a vetélytársak morális kvalitásai egyre kétesebb fényben jelennek meg. A német választó vakarhatja a fejét.

Martin Schulzról, az Európai Parlament korábbi, szinte korlátlan uráról, akit agresszív vitastílusa és Németország gazdasági-politikai súlyára alapozott „tekintélye” az Unió egyik legbefolyásosabb politikusává tett, már korábban is közismert volt, hogy érettségi nélkül vált Európa egyik első emberévé. Újabban azonban az is kiderült, hogy az Európai Parlament elnökeként egész sor pénzügyi szabálytalanságot követett el. Tette ezt annak ellenére, hogy szociáldemokrataként csaknem pontosan kétszeresét kereste annak, amit Németország kereszténydemokrata kancellárja. De az újabb keletű leleplezések nyomán az is kiderült, hogy még ezzel sem érte be. Fiktív utazási- és szállásköltségek gyanánt szintén eurószázezreket vágott zsebre.

Mindez persze nem akadályozta meg abban, hogy a választási kampányban a kisember, a „német proletár” védelmezőjeként lépjen fel, s a társadalmi igazságosság és méltányosság jegyében kampányoljon. Meglepő sikerrel. A német közember számára, aki az elmúlt évtizedekben joggal érezte úgy, hogy a szociáldemokraták elárulták (Jan Fleischauer, a Spiegel vezércikkírója egy olyan SPD korifeus példáját említi, aki a Volkswagen cég vezetőtanácsának tagjaként napi – nem tévedés! – 31 000 eurót vágott zsebre), Schulz érvrendszere a jelek szerint hat. Ahhoz is van bátorsága, hogy a Németország gazdasági fellendülését megalapozó Agenda 2010 elnevezésű híres reformprogram létjogosultságát megkérdőjelezze, hiszen a német versenyképességet a munkavállalók jogainak és a jóléti kiadásoknak a megnyirbálásával alapozta meg, mintegy a „neoliberális mainstream” manipulációja gyanánt. Ehhez a tabuszegéshez néhány közgazdászon kívül (egyet közülük, Heiner Flassbecket én is gyakorta szoktam idézni), egyetlen politikus sem vette eddig a bátorságot. Pedig nyilvánvaló: a német versenyképesség korántsem a munkavállalók érdekeit szolgálja. A német munkavállaló – bármennyire is hihetetlen – minden statisztika szerint rosszabb helyzetben van, mint olasz kollégája például. Gazdagodni pusztán a nagy német nagyvállalatok gazdagodtak. A szegények és a gazdagok közti olló a gazdasági csoda országában is mind szélesebbre nyílt.

Schulz sikeréhez a self-made man mítosza is hozzájárul, hiszen Schulz a szó szoros értelmében a társadalmi ranglétra legaljáról küzdötte fel magát a politikai elit csúcsára. Ellenfelei szeretik műveletlennek feltüntetni, intellektuális képességei azonban kétségbevonhatatlanok, nem csak öt nyelven beszél folyékonyan, de kommunikációs készsége is lehengerlő: kemény, intelligens vitapartner, még ha tisztességesnek nem is mindig tisztességes.

Sőt. Nem véletlen, hogy a már említett Fleischhauer is úgy vélekedik, hogy annak a mészárosnak, aki egyik pillanatról a másikra a vegetarianizmusról kezd prédikálni, kockázatos dolog lenne hitelt adni. Arról nem is beszélve, hogy Schulz egyelőre azzal hódít, amit tagad, nem azzal, amit igenel. Konkrét terveiről egyelőre nem sokat tudni.

A sajtó azonban nem csupán Schulz múltjának sötét foltjait kutatja fel. A korábban érinthetetlennek számító, még a migránsfiaskót is jelentős tekintélyvesztés nélkül átvészelő Angela Merkel is a kritikák kereszttüzébe került. Az eddig is bárki számára nyilvánvaló lehetett, hogy Merkel a hatalmi harcok nagymestere, évtizedeken át gyakorolt taktikázásaival sikerült minden virtuális ellenfelét félreállítania, e pillanatban – a bajor miniszterelnöktől, Seehofertől eltekintve, akinek azonban csak a katolikus Bajorországban vannak támogatói, s ezért ellenfélként szóba sem jöhet – gyakorlatilag nincsenek kihívói.

De arról, hogy milyen konkrét lépésekkel vált egyedüli esélyessé, nemigen lehettek információink. A napokban azonban egy fontos részletre mégis fény derült. A Die Zeit hasábjain Walter Kohl, az egykori kereszténydemokrata pártelnök és német kancellár, Helmut Kohl fia – Merkel asszonynak komoly szerepe volt anyám halálában címmel – elevenítette fel Angela Merkel karrierjének egyik eddig rejtve maradt mozzanatát. Az 1999-ben kirobbant híres párttámogatási botrány kapcsán Merkel, aki akkor már a CDU főtitkára volt, meglepő módon és meglehetősen szokatlan formában élesen elhatárolódott egykori mentorától, Helmut Kohltól. Nyilvánvalóan felismerte a nagy esélyt a hatalom megszerzésére. S nem késlekedett élni vele. Annak ellenére sem, hogy Kohl felesége, Hannelore Angela legjobb barátnőjének számított. Az asszony, aki akkor már súlyos fényérzékenységben szenvedett, képtelen volt feldolgozni a helyzetet, úgy érezte, hogy Angela elárulta őt. Az afféron túlmenően ez a tudat is hozzájárult ahhoz, hogy önkezével vessen véget életének.

De egyéb okokból is szaporodnak a problémák. A sajtó a német–török viszony megromlásában tanúsított kiváró magatartása miatt is súlyos kritikákkal illeti a kancellárasszonyt. A háttérben a török népszavazási kampány áll. Közismert, hogy Tayyp Erdogan török elnök népszavazással akarja szentesíteni azt az alkotmánymódosítást, mely Törökországban egyfajta teljhatalmat garantáló elnöki rendszert szentesítene, és egyebek közt Erdogan hatalmának 2029-ig tartó meghosszabbítására teremtene lehetőséget. Németországban hárommillió német–török állampolgár él, akiknek legalább fele a törökországi népszavazáson való részvételre is jogosult. A németországi (dániai és más európai államokbeli) szavazatok akár a népszavazás kimenetelét is eldönthetik, hiszen a közvéleménykutatások tanúsága szerint a törökországi választótestület erősen megosztott.

Erdogan külügyminiszterét delegálta arra, hogy a németországi törökök közt kampányoljon. Mevlüt Cavosuglu Hamburgban találkozott volna a választókkal, a hatóságok azonban a kiválasztott helyiség tűzbiztonsági fogyatékosságaira hivatkozva betiltották a találkozót. Az intézkedés nem volt teljesen alaptalan, hiszen nemcsak a németországi törökök közt erős az ellenségeskedés, de a német szélsőségesek is előszeretettel gyújtogatnak.

A döntés a török hatóságokból még a várhatónál is agresszívebb reakciókat váltott ki. Az esetet Erdogan maga hasonlította a szólás- és gyülekezési szabadság hitlerista felszámolásához. Angela Merkel hosszú napokig nem reagált. Ez a taktika a migránsválság napjaiban jobbára bevált, ez esetben a halogatást a német közvélemény, melynek már elege van fasisztázásból – és teljes joggal –, ezúttal nagyon is zokon vette. Angela Merkel végül kénytelen volt megszólalni, és keményen visszautasítani Erdogan vádjait, de ezt a lépést az önérzetében sértett közvélemény (hiszen a demokratikus Németországot egy leplezetlenül fasisztoid diktátor fasisztázta le) már súlyosan megkésettnek, sőt megbocsáthatatlannak érzékelte.

A választói közhangulat mikor az egyik, mikor a másik fél javára billen. A jelek sajnos arra utalnak, hogy minden kezdeti ígéret ellenére itt is, akárcsak Amerikában, a személyeskedés fog felülkerekedni a kampányban.

Az eddigieknek azonban van egy kétségtelen pozitívuma is: a két fél egyre érzékelhetőben a hagyományos jobb- és baloldali értékek jegyében polarizálódik, azaz jól érzékelhetően távolodik attól a neoliberalizmustól, mely korábban mind a két ideológiát megbénította.

Fotó: expertise-asia.com

Kimaradt?