Ambrus Attila: Mindenki és a senkik

Vasárnap este a Duna tévé levetítette Deák Kristóf Oscar-díjra esélyes kisfilmjét. Megnéztem. Annyira jó a Mindenki – tippeltem lányomnak és feleségemnek –, annyira világos az üzenete (mert az is van neki), ráadásul sallang- és propagandamentes, hogy kevés az esélye a győzelemre; főként most, alig egy évvel a Saul fia Oscar-díja után. Hajnaltájt jólesően nyugtáztam, hogy tévedtem.

Oscar-díjat kapott a Mindenki, amely egyben az első magyar kisfilm is, amely elnyerte az amerikai filmakadémia díját!

A filmről, a magyar filmgyártás rendkívüli – két Oscarral és egy Arany medvével, sok-sok rangos fesztivál díjával fémjelzett – évéről holnap olvashatnak jegyzetet portálunkon Papp Sándor Zsigmond tollából (azaz billentyűzetéből).

Én csak a rendező, Deák Kristóf kijelentésére kívánok utalni, amely az utóbbi évek egyik, ha nem éppen a legfontosabb üzenete. Épp oly egyszerű és világos, épp ezért rendkívül mély értelmű, mint maga az alkotása.

Nem tudom, volt-e előre megfogalmazott, hosszasan átgondolt, csiszolt köszönőszövege Deák Kristófnak. A díjkiosztás előtt az M1-nek azt nyilatkozta, óriási öröm és siker már a jelölés is, ám ha mégis a Mindenki győzne, akkor  valami váratlan történik minden bizonnyal. És történt. A kötelező körök lefutása után, miután megköszönte a szülőknek, a tanárainak, a munkatársainak a támogatást, a tudást, a segítséget, Deák Kristóf ezt mondta:

„Ajánlom ezt a díjat mindazoknak az embereknek, akik jobbá tehetik ezt a világot: a gyerekeknek. Próbáljuk őket jól felnevelni, hogy büszkék lehessünk rájuk.”

Próbáljuk őket jól felnevelni... Kérés és parancs. De képesek vagyunk-e teljesíteni? Az elmúlt közel három évtizedben nem voltunk azok. Noha annyit beszélünk a személyiség- és képességfejlesztésről, a szabad emberré nevelésről, mint eddig soha, folytatódik, sőt, fokozódik is az egyneműsítés, az elszürkítés, a képességek lecserélése a szükségesre. Az iskolarendszer ma nem a demokratikus és szabad társadalom melegágya. Ellenkezőleg! A minisztérium–tanfelügyelőség–iskola vezetés–tanár kapcsolatában nem az alulról jövő kezdeményezés, a tapasztalásokra adott gyors és hatékony válasz a jellemző, hanem a felfelé mézes, lefele mérges vezetési elv érvényesül, és  eldördül a parancs, amelyet feltétlenül és szó nélkül teljesíteni kell, különben (is) csak szaporodik.

Hányan vetítenék le gimnazista diákjaiknak a Mindenkit? Hányan szeretnék, ha a gyerekek megértenék, az önkény, a csalás, a minden áron hajszolt siker bénító hatásának az ellenszere a bátor egyéni kiállás és a közösségi összefogás? És hányan félnének – joggal!! – azok közül, akik fontosnak tartanák, hogy a diákjaik lássák ezt a páratlan filmet, attól, hogy noha szép, de káros életleckét kapnának a gyerekek, mert a társadalmunk – éppen e tanítást nélkülözve – a hatalomelv szorításában fuldoklik? A megosztottság miatt pedig nem hogy a közösségi összefogásra, de az együttgondolkodásra, a kulturált vitákra sincsen sem lehetőség, sem igény. Ez pedig elvezethet a klasszikus értelemben vett sajtó eltűnéséhez is.

Deák Kristóf igazolta néhány hete kelt sejtésemet: ebben a gyűlölködő, párbeszédképtelen világban a propagandamentes művészet, az irodalom és a film mesélhet nekünk történeteket a humánumról, késztethet rá arra, hogy ne szlogeneket szajkózzunk, hanem mindenekelőtt gondolkozzunk.

Minket és legfőképpen a gyerekeket. Akik jobbá tehetik ezt a világot.

Ezt a világot, amely egy nappal az Oscar-álom beteljesülése előtt, rideg és elborzasztó példával szolgált arra, hogy a magukat Mindenhatónak tartó Senkiknek hogyan sikerül megmételyezniük a gyermekek lelkét. A román nyelv és irodalom olimpiász egyik tétele az volt, hogy írjanak a diákok bűnügyi feljelentést Ilie Morometeről, a román irodalom egyetlen filozófus parasztjáról. Régen érettségiztem, rég olvastam már a regényt, én csak Ilie önjellemző mondatára emlékszem. Igaz, van ebben a mondatban valami gyanús, a Senkik szerint eléggé el nem ítélhető: „Domnule... eu totodeauna am dus o viaţa independenţă.” („Uram..., én mindig függetlenségi életet éltem.”)

A Senkik így nevelnek.

Hogy ne ők nyerjenek, nos, ezért kellene minden osztályfőnöknek levetítenie a Mindenkit. S ki tudja, talán a mai gyerekek valóban jobbá teszik ezt a világot, mert már nagyon ráférne.

Fotó: 24.hu

Kimaradt?