Bíró Béla: Kétértelmű játék a szavakkal


-A A+

Az új kormány egyik első intézkedése az volt, hogy a Kulturális Minisztériumot átkeresztelte a Nemzeti Identitás Minisztériumává. Hogy minálunk a kultúra fogalmának értelmezésével komoly problémák vannak, azt eddig is jól mutatta, hogy a szóban forgó minisztérium szinte már választási ciklusról választási ciklusra változtatta megnevezését. A kultúrát a politika mikor az oktatásüggyel, mikor a felekezetekkel, mikor a művelődéssel mosta össze. Az újabb változtatás, amint azt már többen is megállapították, bizonyosan a nagy egyesülés évfordulójával áll összefüggésben. Ionuț Vulpescu, a nemzeti identitás miniszterévé kinevezett szocialista teológus világossá is tette, hogy minisztériumának egyik legfontosabb célkitűzése a századik évforduló „méltó” megünneplése, azaz újabb monumentális szobrok és emlékművek leleplezése. Egy olyan országban, mely természeti adottságai ellenére ma is Európa egyik legszegényebb és a kultúra iránt legközömbösebb országának számít. A politikai értelemben vett kultúra, sajnos, eddig is kimerült a nemzeti identitás kiüresedett szimbólumainak kultuszában. Erdély tele van olyan városokkal és falvakkal, melyekben minden villanyfán éjt nappá téve, ott fityegnek az időjárás viszontagságai által gyakran rojtossá is tépázott trikolórok. S nemzeti hősök szobraiból sincs hiány.

De hogy mindennek mennyi köze van a nemzeti identitás lényegéhez, azaz a szó tényleges értelmében vett kultúrához, azt jól jelzi a Föld bölcsessége című Brâncuși-szobor megvásárlásának kálváriája. Az idegen tulajdonban lévő – az egyetemes művészet kimagasló alkotása gyanánt is számon tartott – műalkotásért tulajdonosai több mint tíz millió eurót kértek. A kormány felajánlott hatot, s arra számítva, hogy a közismert román nemzeti büszkeség, lelkesedés és kulturáltság jegyében a cirka tizennyolc millió lelket számláló állam polgárai akár néhány nap alatt is összedobhatják a még hiányzó ötöt. Sajnos, alig egy millió jött össze. A kudarcba adminisztratív balkezességek is közrejátszottak, de akkor is megdöbbentő, hogy egy lánglelkű hazafiaktól hemzsegő országban nem akadt öt millió ember, aki hajlandónak mutatkozott volna arra, hogy egy közepes árfekvésű sör árát feláldozza a nemzeti büszkeség oltárán.

Úgy tűnik, hogy az a bizonyos nemzeti büszkeség polgártársaink többségében pusztán a magyarok (és egyéb idegenek) ellenében működőképes. S ellenünkben sem mindig, hiszen azt a minimálisan három, maximálisan öt millióra becsült fiatalt, aki Nyugatra távozott, a kisebbségek iránti legalizált megvetés gyönyöre sem volt képes kárpótolni azokért a megaláztatásokért, melyeket saját képviselőitől kellett elviselnie. A rojtos trikolórok helyett a tisztességes kórházi lepedőket, a gyakran kétes ízlésű, ásatagon új műemlékek helyett Firenze, Barcelona, Köln, Oxford látképeit választották.

Az új miniszter és az új elnevezés magából a honban megmaradt román értelmiségből sem vált ki osztatlan lelkesedést. Amint azt Matei Martin a Dilema veche legutóbbi számában megállapítja: „A kultúra továbbra is az állami lét periférikus tartománya marad, az alkotók pedig – továbbra is kétes helyzetben leledzenek.” A kulturális kormányzat eleddig a legfontosabb kulturális intézmények vezető pozícióira meghirdetett versenyvizsgákat sem tudta tisztességesen levezérelni, csaknem minden csúcsintézmény élén tartós átmenetiség uralkodik. Ami meg a valóban kulturális projekteket illeti, az azokra szánt pénzt feltehetőleg elemészti majd a nemzeti identitást kibontakoztatni hivatott évfordulós „hazafiság”.

Nekünk, kisebbségieknek még kevesebb okunk van lelkesedésre. A nemzeti identitás ugyanis ebben az összefüggésben minden kétséget kizáróan kulturális, és nem állampolgári identitást jelent. Az állampolgári nemzet értelmében vett nemzeti identitás a mi kulturális identitásainkat is magában foglalhatná, hiszen azok ugyanúgy az állampolgári nemzetként felfogott állam kulturális identitásai lennének, mint a többségi kulturális identitás.

Sajnos, hozzászokhattunk, hogy a román politikum saját használatra a nemzeten kulturális közösséget ért, de ha „idegenek” kérdeznek rá, a fogalomnak szemrebbenés nélkül állampolgári jelentést tulajdonít. A kulturális román nemzetnek mi, magyarok ameddig ragaszkodunk magyarságunkhoz is, nem lehetünk a tagjai. Az állampolgári nemzetnek formailag tagjai vagyunk ugyan, de ha az Alkotmány által is egységesnek aposztrofált állampolgári nemzet valójában kulturális nemzetet jelent, a nemzetfogalommal való perverz játszadozás pusztán a mi állampolgári nemzetből való kirekesztésünket, fogalmi csúsztatások mögé rejtett jogfosztásunkat hivatott kinyilatkoztatni.

Az a tény, hogy a román állam egy ilyen minisztériummal vág neki a nagy egyesülés századik évfordulójának, azt jelzi, hogy mi, kisebbségek ettől az évfordulótól sem várhatunk semmi jót. Ami persze továbbra sem ok a kétségbeesésre. A kultúránkhoz és nyelvünkhöz való eltökélt ragaszkodásra viszont továbbra is nyomós ok.

Mert a fák – minden ellenkező jelű elvakultság dacára – soha nem nőhetnek az égig.

Fotó: nationalisti.ro



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik







A rovat cikkei











popup