Ágoston Hugó: Elszökő éveink, emlékeink


-A A+

Senkinek sem sikerült igazolni vagy ellenőrizni, hogy a végső távozás előtt az emberben csakugyan leperegnek-e élete eseményei. De nincs az a gondolatrendőrség, amely megtilthatná az embernek, hogy érdeklődjék, töprengjen, kételkedjék, kérdezzen vagy akár lepergessen eseményekhez, jelenségekhez, megnyilvánulásokhoz fűződő emlékeket, eszmefuttatásokat a maga mozijában. Ilyesmit kísérelnék meg most a távozó évvel.

Először egy idézet villan eszembe, szerkesztőként, újságíróként, publicistaként megérintett: ”A saját tapasztalatunkból is tudhatjuk, hogy az a demokrácia, amely nem tartja tiszteletben a kultúrát, a szokásokat és a hagyományokat, villámgyorsan pont a demokrácia ellentétévé válik. Az a demokrácia, amely megfosztja az embereket az információhoz való joguktól, ugyanolyan kibírhatatlan, mint a diktatúra.” Ezt Donald Tusk mondta – „lengyelként, de az Európai Tanács elnökeként is” – Wroclawban, földrészünk egyik idei kulturális fővárosában a programsorozat záróünnepségén. A rendezvényről beszámoló egyik cikk a következtetést úgy fogalmazza meg: „A sajtószabadság nélküli demokrácia se jobb a diktatúránál.”

És a név alapján máris bevillan a másik Donald, az amerikai, aki már hivatalba lépése előtt felforgatta a világot. A betűvetők büszkék lehetnek: nem Trumpra, aki nem olvas, sőt nem tűr meg könyvet a látókörében, hanem a szó erejére: egyetlen elnöki „ígéret”, és hadihajók vonulnak egyik óceánból a másikba. A világ egy nagy valóságsóvá válik, egy faragatlan fickó azt hiszi, ugyanúgy iktathatja ki a neki nem tetsző szereplőket, mint korábbi zavaros műsoraiban, amelyekben és amelyekből senki sem értett semmit, kivéve hogy sorsunkat a véletlen és az önkény határozza meg, és „bármi megtörténhet”.

Eleget írtam idén Donald Trumpról, az amerikai választásokról, a fait accompli utáni félelmekről, kiszámíthatatlansága kockázatairól, a befolyásolás pervertálásáról (azok a híres orosz hacker-katonák!), a kísérteties választások után a legjobban mégis egy kifejezés döbbentett meg: „a remény veszélye”! A remény veszélyéről Haraszti Miklós – a rendszerváltás egyik meghatározó alakja, előtte a magyar szervezett ellenzék megalapítója, újságíró és (média)politikus, 2004 és 20010 között az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) sajtószabadság-felelőse – ír a Washington Post hasábjain megjelent publicisztikájában. „Amikor az embernek egy populistával van dolga, a remény ártalmas lehet. A remény, hogy az elvtelen populizmus alkalmatlan a kormányzatra. A remény, hogy a trumpizmus önbecsapás, önleleplező vagy önpusztító. A remény, hogy az új elnök politikájának lesz iránya vagy magva, hogy bármiféle meggyőződés vagy érdek fogja vezérelni. A kremlinológiai-típusú remény, hogy a Trump sármja révén elsőprő győzelmet arató republikánusok ellene fordulhatnak. Vagy a pusztán abból leszűrt remény, hogy Trump gyakran szembemegy korábbi vállalásaival.” Az ilyen reménnyel szemben a szerző azt ajánlja: „hasznos, ha amennyire csak lehet, rajta tartják a szemüket a korrupción, ha minden eszközzel segítik az oknyomozó újságírókat, ha védik az átláthatóság és az igazságszolgáltatás intézményeit”.

Ne feledkezzem meg évi visszatekintésemben a filmem hátteréről: a gyengélkedő világgazdaságról, a brit kilépésről az Európai Unióból, a menekültválságról, szűnni nem akaró szörnyű terrorakciókról, a szélsőjobb tényleges vagy inkább vélt/félt térhódításáról (amit viszont súlyosbít az a jelenség, hogy jobbközép alakulatok válnak egyre radikálisabbá, szélsőségesebbé, diktatórikusabbá) – és arról, hogy a sajtó mennyire csak a gyűlöletet és a hisztériát erősítő eseményekről számol be, alig említve-exponálva a reális eredményeket, előrehaladást. Hiszen a sajtó „érdeme” például az is, hogy az emberek többsége képtelen tudomásul venni, hogy az amerikai elnökválasztáson Clinton történelmi csúccsal, 2,8 millió egyéni szavazattal, bő két százalékkal többet szerzett Trumpnál. Szintén a Washington Postban olvasható, hogy az amerikaiak közel harminc százaléka úgy tudja, a popular vote is Donald Trumpnak kedvezett, a republikánus hívők körében pedig ötvenkét százalék ez az arány. Megfejtés: az emberek általában azokról a tényekről vesznek tudomást, azokat dolgozzák fel és raktározzák el, amelyek megfelelnek a hitüknek, előítéleteiknek, amelyek összeegyeztethetők identitásukkal.

Elolvasok néhány visszatekintést, nem zavarják a filmemet, ellenkezőleg: fényükben markánsabban és árnyaltabban látszik a háttere. Elolvasom TGM összefoglalóját – merényletekés népszavazások, de a lényege az: 2016 a reménytelenség éve volt. „Minden egyre rosszabb, és nincs, aki ennek megpróbálna ellenállni.” Valamikor A Hétben rendre Illyés Gyulával búcsúztattuk az évet: „A legnagyobb bátorság a remény.” Most Haraszti félt bennünket a reménytől, Tamás Gáspár Miklós pedig azzal nyugtat: nincsen remény.

Nézem a megrázó fotósorozatot, kifejező címe: „Az év, amikor a félelem hétköznapjaink részévé vált”. Persze látni olyasmiket, hogy az emberiséggel történtek jó dolgok is, de figyelmesebben tekintve rájöhetünk, hogy az igazi fontos lépések a tudomány és a technika világában történtek, a társadalom bajai, gondjai jóval meghaladják a kedvező eseményeket.

Ezen a sötét háttéren még kontrasztosabban hat egy szerény, egyszerű ember napsugaras alakja. Ferenc pápa, a szeretet aktivistája a gyűlölet mérgével átitatott világunkban. Aki eltévelyedett állam- és kormányfők megvilágosodásáért és ateista világtudósok üdvösségéért imádkozik, menekülteket fogad be, szegényeket és elnyomottakat támogat. „Ferenc pápa a mezítlábas, koldus, remete, zarándok, vándor, kószáló egyház szószólója – egyre kevésbé a vezetője: hiszen az egyház vezetője Jézus, nem egy pap –, és evvel persze kényelmetlen helyzetbe hozza a fél világot, hiszen botránkozásoknak kell esniök. Jézus vagy mindenkiért halt meg, vagy senkiért; ez nem kánonjogi kérdés” – írja a mi erdélyi filozófusunk, Tamás Gáspár Miklós, akit esszéi és magas eszmeiségű publicisztikai írásai az én sajtós év-mozim egyik főszereplőjévé avatnak.

Nem értem az összefüggést! Filmemben egyre több képkocka alatt jelenik meg a kifejezés: KARAKTERGYILKOSSÁG! Amikor a mosdatlan szájú „kereszteslovag” a nagyon keresztény államban azt mondja a pápáról, hogy „szenilis vénember”, amiért az egyházfő (és államfő!) nem a pszichopata gyűlöletet, hanem a krisztusi szeretetet hirdeti. Amikor a tahó államelnök nem magyarázza meg, miért nem lehet miniszterelnök egy EU-tagországban egy szociáldemokrata muszlim nő, aki a jelölése után ráadásul halálos fenyegetéseket kap. Amikor... de most látom, hogy hazaérkeztem, itthon vagyunk.

Magyarországon az év eseménye sokak szerint a gyűlöletkampány és a népszavazás, illetve a referendum kudarcának diadalként való beállítása volt. Lehet. Az is lehet, hogy jönnek új fejlemények, megszűnnek tucatjával intézmények, friss események, amelyek elhalványítják a korábbiakat – de a sajtószabadságot ért merényleteket, köztük a legnagyobbat, legfájdalmasabbat: a Népszabadság kivégzését semmi sem fogja kitörölni tudatomból, emlékezetből. A cinikus aktus 2016-ot a szabad magyar sajtó legsötétebb esztendejévé tette. A politikai, kulturális múlt és valóság orwelli átírása csúcspontjára érkezett, beláthatatlan nemzeti következményekkel. A többi már egyszerű taktika a kisajátított médiapiac pultjai között, bár vannak elemzők, akik szerint a helyzet fokozható.

Romániában az év eseménye az én filmemben az, hogy a Dossziék Ura, a Nagy Zsaroló, értsd az előző államelnök a felsőház tagja lett, s onnan lészen eljövendő – immunitása birtokában, rajtaütésszerű hirtelenséggel két mázsás korrupciós perétől is megszabadulva – ítélni eleveneket és holtakat. Feléledtek a szekus szócsövek is: ismét elemében van és szerte köreinkben is figyelemnek örvend a HotNews meg az EVZ, kezdenek feljönni, mint szar a hideg vízben a böszista sajtósok – és néha megjelenik egy-két pergőképen, egy-két másodpercig a jelenlegi legmagasabb közjogi méltóság. Kitalálták: ez persze némafilm.

Bevillan két saját írásom is, az egyik egy ősrégi jegyzet, 2012 forró nyarából, a híres felfüggesztési röfirendum poklából (ha már megint államelnök-felfüggesztésről beszélnek hivatásos szekusoid-szócső riogatók), tudják, amikor az alkotmánybíróság besurranó okirathamisítóként működött; a másik egy idei „verses” vélemény az RMDSZ-es leköszönő alapító nemzedékről (alaposan kiverte a biztosítékot, már akkor kis híján a vesztemet okozta).

Mégis, mindenek ellenére, az a véleményem, érdemes volt a sajtóban az RMDSZ támogatása mellett érvelni: hadd higgyük, hogy a döntő jelentőségű magyarországi politikai és médiatámogatás mellett egy kicsit mi is hozzájárultunk ahhoz, hogy érdekképviseletünk előtt új lehetőségek nyílnak meg.

Sajtós vagyok, sajtós voltam. Próbáljuk megőrizni a sajtó függetlenségét, vagyis erkölcsi épségünket. S a távozó évvel együtt őrizzük meg jó emlékezetünkben a távozókat.

Utóirat

Ha már emlékképeket villantottam fel ebből a zaklatott esztendőből, ajándékként küldöm minden kedves munkatársamnak és minden olvasónknak és kommentelőnknek ezt a kis mélabút.

 



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik







A rovat cikkei