Bíró Béla: Elvakultság versus beleérzés

A földindulás elmaradt. Sokan úgy vélték, hogy az osztrák elnökválasztás, illetve az olasz népszavazás is megadhatja a halálos döfést a „neoliberális világrendnek”. A várakozások csak részben teljesedtek. Ausztriában a választók végül is a zöldek által támogatott független elnökjelöltet erősítették meg pozíciójában. Igaz, a masszív balliberális összefogás ellenére is marad a radikálisan jobboldali közhangulat.

Olaszországban a választók elutasították Matteo Renzi miniszterelnök reformjavaslatait, s ezzel magát a kormányt is megbuktatták, mindez azonban a politikai rendszert nem érintette. Továbbra is a demokraták gyakorolják a hatalmat, Renzi mindössze saját külügyminiszterének engedte át a helyet. Így aztán a masszív választói elutasítás ellenére is marad minden a régiben.

Románia is körben forog. A szociáldemokraták nyerték meg a választásokat. Legfeljebb a 90-es évek elejét idéző eredmény sokkoló kissé. Egyértelmű, hogy a választóközönség minálunk inkább egyfajta „nyugisabb” múltra, semmint tisztább jövőre szavazott. Még a gazdasági szféra képviselői is a mellett a politikai garnitúra mellett tették le a garast, mely a román gazdaság kibontakozásának egyik legfontosabb akadálya.

Az a protesztmozgalom, mely a Ponta-kormány bukásához vezetett, szemmel láthatóan kifulladt. A Mentsétek meg Romániát Szövetség nem volt képes országos méretekben mozgósítani a civil társadalmat. A liberálisok pedig önmagukat cincálták szét. Végül is egy olyan pártalakulat fogja gyakorolni a hatalmat, mely a választóközönség egy ötödét (!) sem képviseli. S ez az egy ötöd sem valamiféle politikai tudatosság jegyében kezelte a pecsétet. Minden jel szerint korábbi beidegzettségeinek engedelmeskedett. S aki úgy vélte is, hogy tudja, mit csinál, az is csak a legalább rosszabb ne legyen elvére szavazott.

Összegezve: minálunk – talán minket, magyarokat kivéve – a társadalom továbbra is sodródik valamiféle képzeletbeli árral. Mintha sejtelme sem volna róla, hogy a következő esztendőkben egész Európának a harmincas évek óta nem látott kihívásokkal kell szembesülnie. Az új helyzetben a régi, jól begyakorolt reflexek nem segíthetnek. A román társadalomnak a két világháború óta soha nem volt nagyobb szüksége a rugalmas alkalmazkodás képességére, mint manapság. S ehhez a rugalmas alkalmazkodáshoz a hatalmasokhoz való dörgölődzés előző esetekben csodásan bevált ösztöne ma már aligha lehet elégséges. Egyre kevésbé dönthető el ugyanis, hogy kik azok a hatalmasok, akikhez a következő évtizedekben csatlakozhatnánk.

Ilyen körülmények közt pusztán a minden ésszerű alternatívára való felkészülés szolgálhatná a rugalmas alkalmazkodás követelményét. A nemzeti gondolat – önmagában véve – erre már merőben alkalmatlan. A hovatovább fél-magyarországnyi Nyugaton élő román állampolgár választásoktól való távolmaradása, mely az óhazához fűződő kapcsolatok megszakításának rémét is előre vetíti, félreérthetetlenül erre utal.

Persze nem csak mi vagyunk bajban. Egész Európa bajban van. Egyelőre mindenki a struccpolitikába menekül. A hatalmat birtokló elitek ahelyett, hogy megpróbálnának alternatívákban gondolkodni, s a sokszínűség – rugalmasságot generáló – fenntartására alapoznák az európai együttműködést, valamiféle restaurált demokratikus centralizmus kimunkálására törekednek.

A központosító tendenciák pedig, ha nem valamiféle a társadalom (jelesül az Unió) minden csoportja, állama, kulturális közössége által megélt közösségi érzületből fakadnak, elkerülhetetlenül centrifugális törekvéseket generálnak. Egységet – helyhatóságok, kulturális közösségek, államok, illetve kontinensek fölöttit – csak és csakis sokféleségre, a másságok tiszteletére lehetne felépíteni. Gazdasági, kulturális, katonai háborúskodások helyett tisztességes, a másik értékeit és emberi méltóságát tiszteletben tartó versengésre.

Az az Európa azonban, mely még egy labdarúgó-Európa-bajnokságot sem képes erőszakmentesen tető alá hozni, aligha érett meg az effélére. Márpedig azoknak az emberi társadalmaknak, melyek a 21. század körvonalazódó zűrzavarából ép bőrrel szeretnének kivergődni, nemzeti elvakultságok helyett legfőképpen a másik ember és emberi közösség iránti empátia képességét kellene önmagukban kimunkálniuk. 

Kimaradt?