Székedi Ferenc: Búcsú a fegyverektől

Sokat tűnődtem a címen. De ha már Hemingway, adhattam volna akár a Kilimandzsáró hava címet is, hiszen Borbély László nyolcszor járt Kenyában. De eltérően Gertrude Steintől, aki Párizsban elveszett nemzedéknek nevezte az első világháborút megjárt írót és társait, Borbélyt, az egykori temesvári színjátszót, 1989 előtti nagybani kereskedelmi vállalatok közgazdászát és néhány társát inkább befutott nemzedéknek nevezném! A romániai rendszerváltás számukra hihetetlen pályaívet tett lehetővé, mondjuk egy marosvásárhelyi dohos, papírokkal teli irodától egészen a New York-i ENSZ-palotáig, egy főnök ide-oda küldözgetett beosztottjától a miniszterségig, egy plakáton megjelenő két szótól egy bárki által ismert és sokak által elismert névig.

De miért éppen ők, hiszen 1989-ben az önmagát parancsuralomra felélő és sötétbe-fagyba kergetett Romániából, a településneveiktől és iskoláiktól megfosztott magyarság soraiból velük együtt többen is ott álltak a változások rajtvonalában, akik menetközben eltűntek?

Nyilvánvaló, hogy a válaszok a társadalmi átalakulások kezdeti zűrzavarában majd későbbi útvesztőiben mindenekelőtt az egyéni jellemvonásokhoz tapadnak. A valóságérzéshez. A közösségi érdekek kitapintásának képességéhez. A helyzetfelismeréshez. Adott elvek melletti kitartáshoz. A munkabíráshoz. A céltudatossághoz. Kapcsolathálókhoz. Olykor meg a véletlenhez. És így tovább.

Aki Borbély László esetében meg akarja tudni, miként működtek mindezek, azt tanácsolom, olvassa el azt a rendkívül olvasmányos – és az életpálya időrendiségén túl másfajta logikai szerkezetre is felépülő – kötetet, amelyet Ágoston Hugó készített, és amelyben egyetlen kényes kérdést sem kerül meg, legkevésbé azokat, amelyet a legádázabb politikai ellenfelei vágnának (és még mindig vágnak) Borbély László fejéhez: Neptun-ügy, elbukott marosvásárhelyi polgármester-választás, Tőkés-viszony és nacionalista-iszony, kormányba belépés és kormányból kilépés, RMDSZ-belharcok, az a bizonyos magyarországi távolságtartás és így tovább.

De ezt a könyvet nem fontos az elején kezdeni. Sőt, én inkább azt ajánlanám, hogy kezdjék a 254. oldalon. Ott indul az a bizonyos Proust-kérdőív, amelyet csak azért neveznek így, mert akkor tizenkilenc éves kitöltője 1890-ben még nem az eltűnt idők nyomában loholt, és nem is tartotta magát az irodalom megújítójának, hanem egész egyszerűen barátnője unszolásának engedett, mint ahogyan – ha máshol nem is, de legalább a facebook-messengeren – ma is ugyanígy tesznek a fiatalok. Ágoston Hugó hozzátett még tizennyolc kérdést az eredeti harmincöthöz; ezek közül a 14. így hangzik: Konzervatív vagy liberális? És a válasz: „Alapjában véve liberális elveket valló politikus vagyok, de mivel az RMDSZ nem politikai párt, közösségi politizálása közelebb áll a konzervatív értékekhez. A kettőnek nem kellene kizárnia egymást, az utóbbi időben különben is nagy az átjárás a különböző ideológiák között.”

Ha pedig ilyképpen Borbély László gondolkodásmódjában megtaláltunk egy axiómát, akkor lapozzunk a 220. oldalra, A pálya napos oldala című fejezethez, amely amolyan kisebb fajta, az élet során szétmorzsolódott anekdoták gyűjteménye.

Ha ezen is túl vagyunk, akkor ugorjunk megint hátra és vegyük szemügyre, mit mondanak Borbély Lászlóról azok a társai, akik a legjobban ismerik. (Nem politikusok, és élete különböző szakaszaiból csupán négyen.) Igy már felkészültünk arra, hogy a maradék kétszáz oldalt fokozott érdeklődéssel olvassuk végig a gyermek- , iskolás- és egyetemi évektől mindaddig, amíg a forradalmi részvétel majd a politikai karrier egymást követő szakaszai jelentik a vallomások hátterét. Vagy még pontosabban fogalmazva: a beszélgetések keretét, hiszen mindezekben a kérdésekben-válaszokban az az érdekes és tanulságos, hogy olykor nem egyetlen, hanem több síkon fut az idő, a jelen mintha felajánlaná a maga ellenőrzési lehetőségeit a már megtörtént és megváltozhatatlan múlthoz.

Búcsú a fegyverektől. Azért adtam ezt a címet, mert Borbély László, soha nem a délibábokkal füstölgő, hanem az erdélyi magyarság hétköznapjait és a romániai politikai valóságot jól ismerő, a bukaresti politikai küzdelem fegyvereit többbször is győzelemmel forgató politikusa visszavonul az aktív szerepléstől, és feltehetően főleg a Bernády-alapítvány és az egyetemi tanárság maradnak számára a megnyugvás ösvényei. A Markó Béla utószavával megjelent könyv címe – A politika színpadán – kissé távolságtartó, mindaz azonban, ami mögötte van, egyáltalán nem az.

Mindazok, akik elolvassák, nem csupán Borbély Lászlóval, hanem önmaguk negyedszázados életének a hátterével is találkozhatnak benne. Egy rendszerváltó nemzedék tapasztalataival, amelyeket örökségül hagynak az utánuk jövőknek.

Fotó: evz.ro

Kimaradt?