Sebestyén Mihály: Centrum és periféria?

Tudom, az illendőség kedvéért, a társadalmi és nemzeti(ségi) konszenzus fönntartásáért el kell ismerni, hogy Erdélyben is van Fellegvár, falakkal vagy azok nélkül, nyitottan – és van periféria, marginalizált valami, összefoglaló néven, kissé lebiggyesztett ajakkal ejtve: a vidék. (Ezt nagybetűvel írni olybá tűnne, mintha konkurálni, egyenrangúvá lenni kívánna a Központtal, a Főfellegvárral, a felhők és olümposzi magasságok között trónoló kultúrateremtővel és -őrzővel, úgyhogy nem tesszük.)

A Maszol óvatos maradt, midőn Kolozsvár, az erdélyi magyar kultúra fellegvára című cikkét kérdőjellel indította. A továbbiakban azonban a résztvevők arról beszéltek, hogy Kolozsvárott a magyar kutúra aranykorát éli. Én persze nem venném a számra ezt a korszakjelzőt, mert az Elvtárs országlására állította ugyanezt az Elvtársnő által vezényelt propaganda, s a kifejezés sajnos a mi életünkben velejéig megmételyezett, hitelt vesztett marad.

S persze azt is kérdezhetném nem kevés malíciával, hogy ha Kolozsvár a fellegvár kultúránk felhők és óhajok borította egeiben, akkor a többi magyar kultúrával rendelkező, azt aktívan művelő erdélyi város, település: az vidék, provincia, kultúrmucsa vagy egyéb, jobb híján lakott település, cölöpépítmény, rosszszagú szurrogátum?

Ez a fajta kategorizálás – a kulturális fővárosság – lezajlott már a múlt század húszas éveiben is, sok elég rossz percet, órát, napot, hónapot szerzett azoknak a városoknak, ahol jelentős kisebbség, kultúrafogyasztó és -termelő réteg élt. Akkor Szentimrei Jenő legalább két hídfőt jelölt meg – a békesség kedvéért –, ahonan elindulhatott az erdélyi magyar kultúrák terjedése és találkozása.

Meg aztán, ugyancsak rosszindulattal, kérdezheném – tudom, a szerkesztőség odaírja majd, hogy nem feltétlenül ért egyet a szerzővel; joga és kötelessége, nem vitatom –: miféle magyar kulturális fellegvár az, ahol magyar napokat kell rendezni, mert egyebekben a város már nem magyar? Eltűnt ez a jellege, és a Nadrágod Le Ne Told Fesztivál nagyobb visszhangot váltott ki a magyar fiatalokból, mint a jó és nagyon jó magyar színház és opera.

Igen, Kolozsvárnak vannak egyetemei, patinás iskolái, vannak könyvtárai, színháza (feliratozva), kiadója, kulturális sajtója, tévéje, számos kultúrembert foglalkoztat, jelentős az értelmisége és a város felszívó ereje, drágák a lakások, magasak a fizetések, a magyar újságírók kétszer kevesebbet keresnek, mint román kollégáik, könyveink kevesebb példányszámban jelennek meg, mint a többségieké – a kisebbségi lét velejárói –, de könyörgöm, a többi város helyzete minden tekintetben (a van és a nincs mezején) hasonló/azonos a kolozsvárival.

A magyar kutúrához hozzátartozik a magyar civilizáció is, a szolgáltatások jelenléte, a magyar nyelv nyilvános széleskörű használata. Az nem magyar kultúra, hogy hangtalanul – tehát nyelvi eszközök híjával – rávetítik a Szent Mihály templomra mondjuk az ország kenyerét. Lehet magyarul kérni kenyeret a magyar kultúra erdélyi főhelyén?

A vidék – akinek képviselete jelen sem volt a tanácskozáson, mert azt egy kolozsvári civilszervezet rendezte – csak akkor megy bele ebbe a cimkeosztásba, ha maga is részt vehet a tanácskozáson, ha a fővárosi szerepeket továbbosztják a kolozsváriság megszállottjai a vidéki centrumok felé. Ugyanez mondható el mindazokról a kultúrfővárosi igénnyel fellépő urbánus tömörülésekről, amelyek kisugárzása minimális, vagy bosszantóan fölényes kifelé, lefelé.

Az alkotók többsége ma már nem a „fővárosban” él. A kiadók többsége nem ott van. Stb. Viszont akadt valaki, aki az utánpótlásról beszélt. Nos, az viszont vidékről történik, mert a jelek szerint Kolozsvár magyarsága már nem tud kitermelni olyan számbelileg is hatékony magyar értelmiséget, amely a hely kultúráját továbbvinné. Mi több, a közölt fénykép tanúsága szerint a beszélgetők több mint fele nem Kolozsvárott nőtt fel, hanem az egyetemi évek hozták, marasztották ott őket, vagy utóbb költöztek be a Kincseit sirató fal tövébe. Az okokat nem célom firtatni.

Marosvásárhelyen éppen az ellenkező folyamat zajlott le a közelmúltban: az ideszakadt értelmiségiek flekkenvárosi szindrómákat észleltek, legfőbb gondjuk a vidékiség, a primitívség hangsúlyozása volt, holott a romániai magyar kultúra helyi erőforrásaiból nyerik egzisztenciájukat. De hát a lenézés rangosabb ügy, mint az értékek felismerése…

Végezetül, ha felvetésem csiszolatlan, a hangneme nyers, azért talán senkit meg nem kell követnem, hisz nem a sértés szándéka vezérelt, csupán a vélemény szabadságával kívántam élni. Az efféle öncímkézés viszont igenis lenéző, sértő és igazságtalan, például a Székelyföld vagy a Partium számára.

Fotó: kolozsvariradio.ro

Kimaradt?