Gál Mária: A szultán bosszúja


Gál Mária: A szultán bosszúja


-A A+

Elképesztő, elképzelhetetlen méreteket öltött a törökországi tisztogatás. A péntekről szombatra virradó éjszakán befuccsolt puccs óta már több mint hatvanezer embert helyeztek őrizetbe, függesztettek fel állásából vagy indítottak ellene eljárást. Egy nyolcvanmilliós országban nyilván elenyésző számról van szó, de ha megnézzük, hogy milyen rétegeket és milyen mélységben érintett a tisztogatás, egészen más helyzet rajzolódik ki.

A megtorlási hullám érthető módon a katonáknál kezdődött, végül is egy katonai puccskísérletet hiúsítottak meg a Recep Tayyip Erdoganhoz hű erők. A hadsereget villámgyorsasággal gyakorlatilag lefejezték.

De a többi egyenruhást sem kímélték, öt nap alatt a több ezer katona mellett ugyanennyi rendfenntartót fogtak el, zártak be és bántalmaztak a szultán hű janicsárjai. A rendőrségtől tegnapig nyolcezer embert bocsátottak el vagy helyeztek őrizetbe. Katonából máris több mint hatezer van rács mögött, közülük százötven admirális és tábornok.

Ez a szultáni logika alapján érthető is, sőt, a kisepert államapparátusra, bíróságra, ügyészségre, a betiltott huszonnégy televízió- és rádióadóra, még az elbocsátott ötszáz magasrangú hitszónokra is van magyarázat. De hogy milyen szerepük lehetett az elvetélt puccskísérletben a tanároknak, azt felfogni nem tudom. Márpedig 36 ezer pedagógus került lapátra, és több mint ezerötszáz dékánt menesztettek az egyetemekről. A felsőoktatásban dolgozóknak azt is megtiltották, hogy külföldre utazzanak.

Persze, emlékszünk még a 2013-as gezi parki tüntetésekre, amelyekben elsősorban az egyetemi diákság és az igencsak vájt fülű világi értelmiség vitte a zászlót, akik nyilván az egyetemeken (is) formálódtak rendszerellenessé. Ám nekik most, ebben a katonai hatalomátvételi kísérletben sok szerepük nem lehetett azon túlmenően, hogy szorítottak a puccsisták sikeréért. És talán ez a legfélelmetesebb ebben a tisztogatási hullámban: a vad értelmiség-ellenesség mutatja leginkább a hatalmi paranoiát, amely az ankarai vezetésen eluralkodni látszik.

A teljuralomra törő diktátor három nagy potenciális ellenféllel áll szemben: a Kemal Atatürk örökségét őrző hadsereggel, a médiával és a – magyar terminológiával élve – liberális, idegenszívű, Soros-bérenc értelmiséggel. A „nép” (vagy legalábbis annak egy tetemes része) mellette áll, mint láthatjuk, akár meghalni is kész érte.

A szükségállapotot is a „demokrácia és jogállamiság védelmében” hirdette meg szerdán a szultán, nyilván úgy, hogy az a régen vágyott elnöki jogkörbővítést is meghozta számára. Ezért is – no meg azért, mert maga Erdogan nevezte Isten ajándékának a puccsot – beszélnek egyre többen önpuccsról, az elnöki palotából koreografált színjátékról, amelyre a tömeges leszámolás, a török társadalom radikális átrendezése érdekében került sor.

Nemcsak azért nem hiszek ebben, mert nem szeretem az összeesküvés-elméleteket, hanem azért sem, mert túl sok kérdésre nem tud választ adni. Miért éppen most, amikor uniós vízummentességre törekszik Ankara? Miért éppen most, amikor elkezdtek csurdogálni feléje az uniós pénzek a területén tartózkodó több mint kétmilliós szíriai menekült ellátásának támogatására? Miért éppen most, amikor az incirliki bázist a nyugati katonai koalíció mellett az orosz vadászgépek számára is felajánlották? Miért épp a légierőt tették meg bűnbaknak, miért állították azt, hogy épp az incirliki légibázis volt az összeesküvés központja? Miért kockáztatja Erdogan egyetlen biztos (kényszer)támogatója, az Egyesült Államok partnerségét, azt sugallva, hogy az amerikaiakkal tele bázison indult, nyilván nem véletlenül, a ragályos kór? (Sietek hozzátenni, hogy az amerikai támogatás nem Erdogan rendszerének, hanem a NATO második legnagyobb hadseregének, Törökország geostratégiai pozícióinak szól.)

Nem, ezt nem hiszem el. A török hadsereg már rég forrong az erdogani iszlamizálás ellen, mint ahogy a török igazságszolgáltatás is. 2013-ban az Ergenekon-ügy is ezt igazolta, nem véletlenül esett már akkor neki az akkor még miniszterelnök szultán a hadsereg felső vezetésének és az állami szintű korrupciós hálózatot (beleértve a szultán fiát és pártját is) leleplező igazságszolgáltatásnak.

Részükről van magyarázat a miért épp most-ra is. Az elfoglalt köztévében is beolvasott puccsista közleményben nem csak a demokratikus értékek megbecstelenítése szerepelt, hanem a törökországi háborús-polgárháborús állapotok kiújulása is. A kurdok ellen indított nagyszabású hadjárat, a kurdok lakta vidéken helyenként bevezetett szükségállapot mindenekelőtt a hadseregen ütött vissza, hiszen a kurd merényletek nem a civil lakosságot (mint az iszlamistáké) vagy a politikumot, hanem a rendfenntartókat célozták, akiket háborús ellenfélnek tekint a Kurd Munkáspárt. A hadseregnek az sem tetszett, hogy Ankara fű alatt máig segíti az iraki és szíriai szélsőséges iszlamista csoportokat. Ők ezért próbáltak meg lépni, míg nem késő. De nem sikerült.

A másik nagy kérdés ugyebár, hogy tényleg lehet-e ennyire ügyetlen a NATO második legnagyobb hadereje. Szerintem igen, lehet, épp nagyságának köszönhetően. A terv láthatóan jó volt, hiszen első lépésként az a palotát ostromolták meg a kommandósok, amelyben Edogannak tartózkodnia kellett volna. Ez nem rossz terv volt, hanem belső árulás, a szultánt néhány perccel korábban menekítették ki miután megkapták a fülest. Mert az első vonal mögött mindig ott van a második és harmadik: az élvonalból eltávolított tisztek helyére most nyilván azok lépnek, akik árulásukkal trónon tartották Erdogant. Így megy ez katonáéknál, mióta a föld s a világ… ( A történések idején akaratlanul is a Hitler elleni katonai puccskísérlet jutott eszembe. Nem véletlenül, hanem azért, mert kísértetiesen sok a hasonlóság. Akkor is bemondták a rádióban, hogy a Führer meghalt. Most Ankarában is a köztévé a puccsisták kiáltványát sugározta. A német vezérkart is lefejezték akkor, Hitler és rezsimje kilenc és fél hónappal élte túl – 1944. július 20 – 1945. május 8. )

Hogy mi lesz a vége ennek a török tragédiának, ami évek óta szemünk előtt zajlik – mármint a Kemal Musztafa Atatürk létrehozta modern Törökország lebontásának – előbb-utóbb kiderül. De addig is ott van számunkra, a demokratikus Nyugatnak nevezett világrész lakói, véleményformálói és döntéshozói számára a legnagyobb feladvány. Hogyan kell mindehhez viszonyulnunk? Szurkolhatunk-e egy katonai puccsnak, amelyet egy formálisan demokratikusan megválasztott vezetés ellen hajtanak végre? Kit kell elítélnünk – a demokratikusan megválasztott diktátort megdönteni igyekvő katonákat vagy a paranoiásan tisztogató, a halálbüntetés visszaállításával kacérkodó szultánt? Amint látom, a válasz a legmagasabb szinteken lévő döntéshozók számára sem egyértelmű.

Fotó: ujszo.com



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik