Gál Mária: Ezek a mai fiatalok!

Kezdő újságíró koromban a televízióban néztem Iliescu elvtárs felhívását, amikor a néphez fordult a bukaresti Egyetem téren sátorozó golánok ellen. Az ifjonti hév és meggondolatlanság vonatra ültetett és Bukarestbe vitt. A bányászok megelőztek, ők már ott voltak a bukaresti pályaudvaron, amikor másnap reggel befutott a kolozsvári gyors. Talpig farmerben, fényképezőgéppel, magnóval felszerelve azonnal akcióba is léptem volna az első bányászosztag láttán, azonban egy ismeretlen fiatalember a nyakamba ugrott, megakadályozva életem sajtófotóját.

Magyarázhattam én, hogy félreértés, valakivel összetéveszthetett, biztos nem én vagyok szíve hölgye, a srác szorítása mindaddig nem engedett, míg az utolsó bányász is el nem tűnt a színről. Majd gyorsan kioktatott, hogy nem lehetek ekkora barom, tájékozódhattam volna, mielőtt elindulok, a bányászoknak a bukaresti diákság is sok, nemhogy még a más városokból érkezőket is eltűrjék. Jócskán egyetemista korú lévén, bizony semmi sem különböztetett meg a golánoktól, a talpig farmer, fényképezőgép, újságíró igazolvány pedig rendkívül irritálta a bányászokat.

Később megtapasztalhattam segítőm intelmeit, a szétvert televízió székházas képeim bánták, csak a kölcsön kért fényképezőgépet sikerült visszakönyörögnöm. Én viszont megúsztam, de a soron következő bányászjárások idején már kevésbé buzgott bennem az újságírói kíváncsiság. Igaz, közben az idő is telt, s a diákkorral együtt a forradalmi hevület is odalett.

Bukaresti kalandjaim jutottak eszembe, amikor tegnap este, alig húsz kilométerre a budapesti diáktüntetések helyszínétől, immár egyetemista korú gyermekek anyjaként, otthonról, a melegben néztem a híradó képeit. Időközben persze jól fel lettem világosítva, a hétfői spontán tüntetés után ismételten megtudhattam, hogy a diákhitel az nem tandíj, Magyarországon nincs megszorítás, csak racionalizálás, a felsőoktatásból az idénre kivont hét, a jövőre betervezett huszonhárom milliárd pedig az elmúltnyócévnek köszönhető. És különben is, nem a most hidakat lezáró, Parlament előtt a hidegben ugrálva skandáló diákokat érinti a „nem megszorítás", csupán a következő generációkra vonatkozik a tandíjmentes helyek csontra vágása.

Tavaly közel felére vágták vissza a tandíjmentes helyek számát, idén már csak tízezernek adatik meg az ingyen tanulás, persze, ha megfelelő szakmát választ. Februárban kell majd beiratkozni, végül is addig van még kemény két hónapjuk felkészülni valamelyik mérnöki karra azoknak is, akik épp közgazdaságira, vagy jogra gyúrtak, és szüleiknek nincs lehetőségük a tandíj fizetésére, vagy nem akarnak több milliós diákhitellel a nyakukban nekivágni az életnek, amely előbb-utóbb úgyis elhozza a lakáshitelt is.

Emlékszem, a mi időnkben is voltak kiutált szakmák. Ceauşescu elvtárs például úgy döntött, hogy a szociológia, pszichológia és archeológia csupa burzsuj tudomány, amire nincs szüksége a sokoldalúan fejlett szocialista társadalomnak. Most a fülkeforradalmi Magyarországon jutottak erre a sorsa bizonyos szakok.
És bár egyelőre a már bejutott diákokat nem érintik ezek az intézkedések, ők is pontosan tudják, hogy Orbán Viktor országában minden megtörténhet, nem ez lenne az első visszamenőleges hatályú intézkedés sem. No meg azt is tudják, hogy a kicsik nem tudnak kiállni jövőjükért, ha ők, a nagy testvérek nem harcolják ki nekik. Merthogy szüleik sem teszik, ők is már csak otthonról nézik dohogva a televíziót.

Vizsgaidőszak kezdetén, szélben, fagyban, akkor, amikor az egyetemek többsége szénszünetre kényszerült (az intézmények december 21- és január 6 közötti bezárására, ami azt jelenti, hogy a félév utáni vakáció terhére tehetik le majd vizsgáikat) „ezek a mai fiatalok" úgy gondolják, kötelességük felemelni szavukat. A Nagy Imre 1989-es újratemetésén sztárrá váló Orbán Viktort idézték a tegnapi fórumon, amikor azt mondta, a hatodik koporsóban a magyar ifjúság fekszik, akinek ellopták a jövőjét. Alig huszonhárom év múltán a történelem ismétlődik: most épp az akkori ifjak gyerekeinek jövőjével kufárkodik az egykori lázadó.

Ugyancsak Orbán Viktort idézik lépten-nyomon, amikor 2008-as évértékelő beszédében, az akkor tervezett – a jelenlegi tandíjakhoz-diákhitelhez képest ma már csak zsebpénznek tűnő – utólagos képzési hozzájárulásként tervezett tandíj kapcsán mondta: ha akkor tandíj lett volna, amikor ő tanult, akkor most nem állna itt, ahogyan sokan nem ülnének a hallgatóság soraiban sem, mert nem gazdag szülők gyermekeként nem lett volna lehetőségük tanulni.

A mai Magyarországon egyre sokasodnak az ilyen „mi lett volna, ha?" típusú kérdések diákok és szüleik számára egyaránt. Mert mi lett volna, ha nekünk (nekik) is csak többmilliós diákhitel árán lehetett volna tanulni? Hirtelen összeadva a lakás és autóhitellel, hát nem biztos hogy most ezt a cikket írogatnám.

De nekem más „mi lett volna ha?" is eszembe jut, így választások után. Mi lett volna, ha Romániában is kötelező választási regisztráció előzte volna meg a választást? Akkor bizony hiába kongatták volna az utolsó órákban a vészharangot, hiába döntött volna úgy az utolsó percben a bizonytalan, a magyar-magyar verseny láttán kiábrándult székelymagyar, hogy az azért mégsem helyénvaló, hogy ne legyen parlamenti képviselete, nem élhetett volna alapvető demokratikus jogával. S mi lett volna ha, Romániában a most elfogadott egyfordulós, kompenzáció nélküli, a nyertes mindent visz elvére épülő magyar választójogi törvény alapján alakult volna a parlament? Nos, akkor nem kellettek volna plusz székek a Nép Házába, szép USL-s egyetértésben zajlott volna az elkövetkező négy (vagy ki tudja hány) év, merthogy más színű politikus legfeljebb szabályt erősítő kivételként jutott volna mandátumhoz.

Magyarországon ilyesmi készül, lépésről-lépésre. Hovatovább már nincs társadalmi réteg, amelyet ne érintettek volna hátrányosan a világot megbotránkoztató intézkedések, de egyelőre istenigazából csak a diákságnál verte ki a biztosítékot.

A kormányzati kommunikáció az iliescui mintát követve „golánt" próbál csinálni a tüntető diákságból, nem véletlenül. A hatvanas évek óta tudjuk, hogy a hatalom szempontjából talán a diáklázadások a legveszélyesebbek. Aki őket elveszíti, az a hatalmat is elveszíti. Orbán Viktor pedig elveszítette a magyar diákságot.

Jut eszembe, csak én nem találom azt a gratuláló levelet, amelyet a nemzet miniszterelnöke, kormánya vagy pártja küldött az RMDSZ-nek abból az alkalomból, hogy az erdélyi magyarság „minden nehézség ellenére" megtarthatta parlamenti képviseletét? A média hallgatná el? Tartok attól, hogy az ifjúság után az orbáni támogatások másik pillére, a határon túli is inog.

Kimaradt?