Gál Mária: Bugár Béla politikai öngyilkossága

Bugár Béla, a szlovákiai Híd-Most elnöke mindenki döbbenetére koalícióra lépett Robert Ficoval. Érdekes négyes állt fel ezzel Pozsonyban – egy szociáldemokrata, egy szélsőségesen nacionalista és két jobboldali párt vállalkozott az együttműködésre múlt héten. A kormány tegnap össze is állt, és sokan úgy gondolják, hogy ezzel Bugár Béla aláírta új pártja halálos ítéletét, ő pedig személyesen politikai öngyilkosságot követett el.

Én azok közé a kevesek közé tartozom, akik úgy vélik, helyesen döntött a felvidéki magyar politikus. Meglehet, hogy tényleg halálosnak bizonyul a Ficoval és Jan Slota pártjával való összeborulás, de attól még a helyes döntést hozta meg Bugár, a nagyon rossz és a kevésbé rossz közült az utóbbit választotta. A versenytárs, a parlamentből immár harmadjára kimaradó Magyar Közösség Pártja (MKP) árulásnak minősítette a Híd kormányra lépését.

Bugár nem először döntött vakmerően veszélyeset, s eddig bejött neki. Akkor is temették, amikor 2009 nyarán kilépett az MKP-ból és létrehozta a Híd-Most-ot. 2010-ben 8,1 százalékkal jutott a parlamentbe az új párt, az MKP pedig 4,33-al kimaradt.

Akkor is előzménytelen döntést hozott Bugár, és most is. Szlovákiában ugyanis az MKP 1998-as létrejötte óta a magyar formációk, mind az MKP, mind a Híd kizárólag jobboldali szlovák pártokkal működtek együtt, kötöttek koalíciót. És jobboldaliként határozták, határozzák meg magukat.

Csakhogy valóban megengedhet magának egy ilyen luxust egy kisebbségi érdekvédelemre vállalkozó politikai tömörülés? Aligha. A közép-kelet-európai posztszocialista társadalmak demokráciája még nem annyira érett, hogy túllépjen az egyéni tudatalattiban és társadalmi tudatban egyaránt jelen lévő zsigeri nacionalizmuson. (Egyébként mindkét oldalon, a többségben és a kisebbségben egyaránt működik ez a zsigeri nacionalizmus.) Ezekben a társadalmakban – ezúttal csak azokról az országokról beszélek, amelyekben magyar kisebbségi közösség van, Romániáról, Szerbiáról, Ukrajnáról, Szlovákiáról – a többségi politikusok már megtanulták, hogy kifelé mit kell mondani és képviselni, ámde hinni még nem hisznek benne (legalábbis legtöbbjüknek), a kisebbségi jogokat még nem meggyőződésből, hanem külső-belső kényszer folytán biztosították, biztosítják – mintegy ajándékként.

A külső kényszer, az integrációs nyomás mára megszűnt, maradt a belső kényszer, amikor a többségi hatalmi párt koalíciós megfontolásból rászorul egy kisebbségi formáció támogatására. A rendszerváltás óta eltelt huszonöt év alatt a Kárpát-medence legsikeresebb kisebbségi pártja, az erdélyi magyarság képviselete, az RMDSZ is csak akkor tudott felmutatni jelentősebb eredményeket, akár jogi téren, akár a kisebbségi közösség által lakott területek infrastrukturális fejlesztésében, amikor kormányon volt.

Ellenzékben jó esetben is csak helyben topogott-topog mindenhol a kisebbségi jogvédelem. A „jó eset” pedig az, ha a kisebbségi párt minden demokratikus többségi parlamenti párt számára potenciális kormányzati partner, egyenlő távolságra és közelségre van a jobb-, illetve baloldal pártjaitól. Abban a pillanatban, amint megszűnik ez a státusa, s valamely oldalnak többszörösen, immár nemcsak etnikai, hanem ideológiai alapon is ellenféllé-ellenséggé válik, nyugodtan berendezkedhet a „szűk négy évekre”; várhat, amíg ideológiai társai újra hatalomra jutnak, s imádkozhat, hogy azért ne nyerjék túl magukat, mert egyáltalán nem biztos, hogy akkor is kormányra invitálják, ha nincs ténylegesen szükségük voksaira.

Ez volt Romániában a markói irányvonal, s bár nem mindenkinek tetszett, nem mindenki volt elégedett az elért eredményekkel, éveken át folyt a „húsosfazékozás”, tagadhatatlan, hogy ennél sikeresebb kisebbségi politizálási taktikát senki sem tudott felmutatni a Kárpát-medencében. Elméletben lehet, hogy létezik valamilyen ideális megoldás, de a gyakorlatban eddig ez volt a leghatékonyabb.

Ezért gondolom úgy, hogy nem most döntött rosszul Bugár Béla, hanem eddig döntöttek rosszul a felvidéki magyar pártok és politikusok.

Mint ismert, Bugárt és a Híd-Mostot kitagadta a magyar nemzetpolitika, s tény, hogy a párt nem etnikai alapon határozza meg magát, hanem „polgári” pártként, amely a szlovákiai magyarság és minden szlovákiai etnikai kisebbség jogvédelmére vállalkozik. Bugár, aki kisebbségiként is évek óta Szlovákia egyik legnépszerűbb és leghitelesebbnek tartott politikusa, minden bizonnyal most elveszít sokakat, akik a jobboldal árulójának tartják. De nyerhet új választókat, akik számára fontos a racionalitás és a kompromisszumkészség, akik a „polgári”, demokratikus értékeket, a kisebbségi jogvédelemben elért tényleges eredményeket többre tartják, mint a berögzült sémákat és üres nemzeti szólamokat.

Stabil demokráciákban egyáltalán nem ördögtől való a nagykoalíció, a bal-jobb összefogás az ország stabilitása érdekében. Németországban például senki sem kiáltott farkast, amikor Angela Merkel és a CDU/CSU automatikusan a legnagyobb ellenféllel, a SPD-vel lépett koalícióra, ahogyan azt a választási eredmény és a ráció megkövetelte.

Most Szlovákiában is ezt követelte meg a parlamenti matematika, mármint a bal-jobb összefogást. S akik árulást kiáltanak, azt sem veszik figyelembe, hogy a jobboldali kormányalakításhoz még az sem lett volna elég, hogy ha az összes populista, kiszámíthatatlan, ideológia nélküli rendszerellenes formációt is bevonják. (Ezt eljátszották 2014 végén Kijevben is Porosenkoék, aztán másfél év káosz után elkezdődött a bomlás, két év alatt végképp széthullt a Jacenyuk-kormány, a kormányzat támogatottsága mélypontra került az ország pedig csődbe.) A jobboldali kormányalakításhoz is mindenképpen szükségük lett volna, vagy az immár nem Jan Slota, hanem Andrej Danko vezette nacionalista SNS-re vagy Marián Kotleba neonáci pártjára, a Mi Szlovákiánkra.

Bugár a stabilitással érvelt és azzal, hogy egy előrehozott választás csak a rendszerellenesek, szélsőségesek és populisták malmára hajtaná a vizet. Minden bizonnyal igaza van, hiszen ez a választás valósággal feje tetejére állította a szlovákiai politikai palettát, s olyan korábban meghatározó (jobboldali) pártokat küldött süllyesztőbe, mint a KDH és az SDKU-DS, s helyükbe csak populizmust és fanatizmust emelt be a parlamentbe.

Az, hogy szlovák jobboldali oldalról árulásnak tartják Bugár összeborulását Ficoval, az még érthető. De hogy ugyanezt állítsa az MKP is, az legalábbis furcsa. Ficot büszkén vállalja Orbán Viktor és a magyar „nemzeti” kormány is, és nem akármilyen szinten, hanem pálinkázgatós barátsággal. Annak ellenére vállalja, hogy Ficonak esze ágában nem volt az elmúlt négy évben egyetlen gesztust tenni kisebbségi vonatkozásban, akár a jogtipró nyelvtörvény, akár az állampolgársági törvény kapcsán. De a magyar „nemzeti” kormány és a magyar miniszterelnök úgy véli, arra kell összpontosítani, ahol eredmények vannak, a gazdasági, energetikai együttműködésre – a kényes kérdésekre pedig majd később kerítenek sor. Igaz, ezt még 2011-ben mondta, azóta még nem jött el a pillanat.

Az elmúlt négy évben a Fico kormány jelentős gazdasági eredményeket ért el, egyetlen vállalhatatlan álláspontja volt – a menekültkérdés kapcsán tanúsított. Bugárék nem osztották ezt a „visegrádi négyek nézetet”, az MKP viszont még Ficon is túltett a Fidesz mintára szervezett kvótaellenes aláírásgyűjtéssel a kampányban, miközben egyetlen szóval sem hirdette már az autonómiát, a menekültkérdés háttérbe szorította náluk az autonómiánál egyszerűbb kisebbségi kérdéseket is. Ezek után aligha maradt erkölcsi alapjuk az árulózásra.

Nyilván sokkal kényesebb kérdés a Szlovák Nemzeti Párt jelenléte a kormányban. De tény, hogy ez az SNS már nem az az SNS, mint volt Slota irányítása alatt. Lehet, hogy csak báránybőrbe bújt farkas, de mindenképpen szelídült és szalonképesebbnek tűnik Danko vezérletével. Legalább akkora a különbség mint a papa Le Pen és a lánya vezette francia Nemzeti Front esetében. Nem lett az SNS hirtelen magyarbarát, de annak a kormánynak lesz a tagja, amely Ficoval az élen egyelőre vállalta, hogy külpolitikai prioritás marad az euroatlanti orientáció, létrehozzák az állami Kisebbségi Alapot, átértékelik a szlovák nyelvoktatás módszertanát a magyar iskolákban. Azt is vállalták, hogy a vegyesen lakott területeken nem szűnnek meg a kisiskolák, és előrelépés lesz a kétnyelvűség terén is. A Híd adja az igazságügyi és környezetvédelmi minisztert (így volt ez a jobboldali Radicova-kormányban is), és az államtitkári helyek leosztásában ragaszkodik a kisebbségi szempontból létfontosságú kulturális és oktatási tárcákhoz.

A puding próbája az evés, s Bugáréknak még mindig adott lesz a lehetőség a kilépésre, ha ez a puding túlságosan csomós.

Kimaradt?