Bíró Béla: Ugyanabból több…

Paul Watzlawick világhírű családterapeuta, pszichológus és filozófus A változás: A problémák keletkezésének és megoldásának alapelvei című, magyarul is megjelent munkájában a válságok keletkezésének fő okát abban látja, hogy az egyének megváltozott körülmények közt is görcsösen ragaszkodnak a problémák megoldásának egykor bevált receptjeihez, s kudarcaikat azzal magyarázzák, hogy nem érvényesítik kellő erővel a „helyes”, mert korábban „fényesen igazolódott” stratégiát. Ez a „felismerést” Watzlawick az „ugyanabból több” terminussal írja le. Az eljárás a természettudományokból is ismert pozitív visszacsatoláshoz vezet. Ez a folyamat azonban végzetes. A közelgő katasztrófa előérzetében az egyének az „ugyanabból még több” doktrínájába menekülnek, ami végképp megpecsételi sorsukat.

Az emberiség e pillanatban mintha éppen itt tartana. A gazdaságtörténet egyik legjelentősebb alakja, John Maynard Keynes már 1933-ban úgy vélte, hogy „A dekadens nemzetközi és individualista kapitalizmus, mely az első világháborút követően hatalmába kerített bennünket, egyértelmű kudarc. Se nem intelligens, se nem szép, se nem igazságos, se nem erkölcsös, és mindenekelőtt korántsem azt nyújtja, amit ígér. Nem tetszik nekünk, és lassacskán kezdjük gyűlölni is. De ha feltesszük a kérdést, hogy mit tehetnénk a helyébe, nincs rá válaszunk.”

Azóta sincs. Colin Crouch, a híres angol gazdaságfilozófus A neoliberalizmus megdöbbentő továbbélése című könyvében mintha csak Watzlawick tételét akarná közgazdasági példákon szemléltetni, azt állítja, hogy bár a 2008-ban kirobbant gazdasági válság miatt minden kétséget kizáróan a neoliberalizmus valóságidegen, a piaci automatizmusok feltételezett mindenhatóságát hirdető doktrínái kárhoztathatók, a gazdasági és főként pénzügyi elitek makacsul ragaszkodnak a nemrégen még sikeresnek vélt dogmáikhoz. Hiába sokasodnak ismét a baljós jelek…

De nagyjából ugyanez a helyzet a környezetszennyezés és a klímaválság vonatkozásában is. Régóta nyilvánvaló, hogy a válság oka a modern gazdaság kizárólag profitorientált piaci stratégiája, az esztelen pazarlás, a föld nyersanyag- és energiaforrásainak kiszipolyozása, s a folyamat továbbra is megfékezhetetlennek tűnik. Az üzemanyagárak tovább csökkennek, a vásárlási láz tovább növekszik. A gazdasági sikerességnek egyetlen mércéje van: a bruttó nemzeti össztermék. Már Németország egykori államelnöke, Fridrich Karl Wiszäcker úgy vélte, hogy a modern gazdaság a kerékpárhoz hasonlítható, egyensúlya csak addig maradhat fenn, amíg mozgásban van, azaz amíg növekszik. Ha a növekedés bármi okból leáll, az egész rendszer összeomlik.

Csakhogy a fák közismerten nem nőnek az égig, a Föld zárt rendszer, melyben a növekedés előbb-utóbb elkerülhetetlenül lehetetlenné válik. Nyilvánvaló: a manapság legfőbb értéknek tekintett pénz helyét sokkal racionálisabb és emberközelibb értékeknek kellene betölteniük. Ennek ellenére továbbra is és mind inkább a pénzért folytatott eszeveszett hajsza szabályozza a világot, s amint azt a Nobel-díjas közgazdász, Joseph Stiglitz egy világhírűvé vált tanulmányában megállapította: a politikai rendszert magát sem a démosz, azaz a társadalom fokozatosan elszegényedő 99 százaléka működteti, hanem a gazdasági elit, azaz az állampolgárok folytonosan gazdagodó egy százaléka tartja fogságában, bénítja meg.

Aligha csodálkozhatunk rajta, hogy a bevándorlási hullámmal szembesülő Európai Unió sem képes problémáinak megoldására. Az emancipációnak aposztrofált szexuális forradalom, mely a hagyományos (jelentős mértékben biológiailag megalapozott) férfi és női szerepek megkülönböztetésének tilalmával a Nyugat társadalmait demográfiai tekintetben kilátástalan helyzetbe hozta, továbbra is érinthetetlen dogmának számít. Udo di Fabio, a német alkotmánybíróság egyik legtekintélyesebb bírája A szabadság kultúrája című 2005-ben megjelent munkájában hiába szögezte le, hogy „a Nyugat  végveszélybe került, mert a hétköznapi tudatot a szabadság egy végzetesen hamis eszméje tartja hatalmában”, mindebből a gyermektelen Angela Merkel nem azt a következtetést vonta le, hogy a családokat szétverő szexuális szabadosságot kellene némileg visszaszorítani, s a természetes szaporulat fenntartásával a német társadalom lélekszámát szinten tartani. Nem, ő és társai a valóban szerencsétlen és segítségre szoruló menekültekre való hivatkozással a gazdasági bevándorlókra próbálják alapozni a német állam, sőt Európa jövőjét. Az igazi probléma nem az, hogy a bevándorlók közt több a bűnöző, mint a „bennszülöttek” közt, ahogy azt sokan vélik. Az ember idegenben mindig könnyebben levetkőzi gátlásait, mint megszokott környezetében, hiszen a megváltozott körülmények közt mintegy inkognitóban cselekedhet.

Az igazi probléma az, hogy ha az integrációnak nevezett asszimiláció sikerrel jár, a bevándorlók viszonylag rövid idő alatt a szabadságnak épp azt a „kultúráját” teszik magukévá, mely a Nyugat válságát előidézte. Ez persze a pozitív forgatókönyv. Mert van negatív is: ha az integráció kudarcot vall, a demográfiai válságot rettenetes társadalmi feszültségek tetőzhetik, melyek végképp szétrobbanthatják a nyugati társadalmakat. Európa ugyanis sok mindenre föl van készülve, de a más nyelvet beszélő, más kultúrához tartozó kisebbségekkel való együttélésre a legkevésbé sem. Európa nemzetállamai, ha tehetik, a kisebbségek létét is tagadják.

Teljesen nyilvánvaló, hogy az asszimiláció egykor hatékony mechanizmusai –nevezhetjük őket integrációnak, beilleszkedésnek, felemelkedésnek, bárminek – ma már nem vezetnek sehová. A kontinens politikai elitje mégis görcsösen ragaszkodik hozzájuk. Minden korábbinál agresszívebben követeli a bevándorlók gyors és maradéktalan hasonulását.

Kérdés persze, hogy honnan ez az eliteket megbénító vakság? Kétségtelenül az oktatási rendszerből. Abból az akadémiai szférából, melyben a tudás divatos, a média és a művészet által is sulykolt téveszmék gondolkodás nélküli elfogadásán és szolgai szajkózásán alapul.

Ez a tudás ugyanis az „ugyanabból több” logikájának ideális termőtalaja.

Fotó: blogspot.com

Kimaradt?