Papp Sándor Zsigmond: A megérdemelt Trianon

A hazaszeretet mibenlétéről olvasok épp egy esszét, s egyszer csak ezen a lábjegyzeten akad meg a szemem. „A szülőföld szeretete szinte természetesen alakul ki; ám aki pl. a Bakonyban – tehát hegyvidéken – született és gyermekeskedett, ezt az érzelmet aligha tudja automatikusan átvinni a számára idegen tájat jelentő síkvidékre még akkor is, ha tudja, hogy ugyanannak az országnak a része. Ezért nehéz elgondolni, hogyan szerethetné Magyarországot hazájaként egy olyan székely, aki – mondjuk – Csíkszeredán született, nevelkedett és éli életét, miközben itt csak vendégként járt.”

Tizenegy vagy tizenkét éves lehettem, amikor először pillantottam meg a Balatont. Talán öt, amikor a Fekete-tengert. Semmit nem tudtam még a hazáról a kötelező román hazafias verseken túl, amelyek, minél jobban harsogták őket, annál kevesebbet mondtak, ám azt valahogy mégis sejtettem: a tenger előtt én mindig idegen maradok, a tó előtt nem. A lángosszagú, sekély vizű, rántotthús-meleg Balatont ugyanúgy lehetett szeretni, ahogy a Vidám parkot, a Verne-sorozatot a könyvesboltban, vagy a dunakavicsot. Kincs volt, ritka, mégis otthonos. Mert egyszer csak ott volt a haza, bár kifolyt a tenyeremből, de ott volt megfoghatóan, érezhetően. Ahogy a tenger sosem, az akkor is képeslap maradt, amikor már térdig gázoltam a hullámaiba.

Abban egyre kevésbé vagyok biztos, hogy van szülőföldem, ám abban egyre biztosabb, hogy van hazám. Még ha „automatikusan” nem is tudom átvinni az érzelmet a síkság széléről a domboknak mondott hegyekre, a kicsit mindig gőgös Pestre, vagy a minden évben meglátogatott Siófokra. A fent említett lábjegyzet szerzőjének talán ezt sosem tudnám megmagyarázni észérvekkel. Mint ahogy azt sem, hogy pont az effajta kijelentések miatt vesztette el majdhogynem végképp a balliberális oldal Székelyföldet és a Partium egy részét. Egyetlen rossz népszavazással, otromba tapintatlansággal és ostoba kivagyisággal húgyozta körbe a területét. Azért mert nehezen gondolta el azt, ami másnak oly könnyed és természetes. Ha jól értem, akkor a vendég ne hencegjen a hazaszeretetével, mert az csak képzeletbeli lehet, arra pedig komoly ember nem támaszkodik. Persze fordítva is megvan ez, amikor a csíki röhög a nagymagyar matricával megérkező táposokon, amikor az zokogva borul le az első székelykapunál. Pedig egy kicsit a tápos is hazaérkezik. Még ha ezt is nehéz elképzelni olykor.

Valahogy ezekben a gesztusokban látom én Trianont. Nem a könyvek súlyos idézeteiben, nem az állami búslakodásban és ünnepségekben, a baráti hazaárulózásban, a megértés illúziójára sem törekvő kommentek vérgőzében, hanem itt, ezekben az elejtett, szalonképes mondatokban. A magunk jól megérdemelt Trianonját. Az ezerszer aláírtat. Amikor az egyik faszább magyarnak látja magát a másiknál, hiszen az táppal és nem anyatejjel szívta magába a hazát, liheg a kaptatón és nem bírja a hideget. Míg a másik már azt is elvitatná a székelytől, hogy ismerősként szeresse azt, amit talán sosem látott. Mintha a haza nem lehetne sejtelem és vágy, remegő kép a televízió bolhái mögött, egy rég olvasott mondat, soha be nem teljesült ígéret.

És amikor megelevenedik, elénk lép: valóságosabb lesz mindennél. Felszámolja vendég mivoltunkat, mert feltétel nélkül befogad. Hiszen sosem voltunk igazán távol. Ahogy tán egy filozófus mondta egykoron: nem tudnám megmondani, hogy mi is az az elefánt, de ha szembejön, megismerem. A felismerés bennünk rejlő lehetőségét elvenni valakitől eltartott kisujjal, vagy megkérdőjelezni okoskodás mögé bújva: talán rosszabb, mint leköpni őt. Az utóbbiban ugyanis őszinte az indulat.

Valahogy ezek miatt lesz egyre kisebb a haza, miközben elvileg határok sincsenek már. Ez az elegáns lenézés teszi, hogy egyre magányosabban lakjuk a ránk szabott hazát, miközben vaskos árulózással próbáljuk elhessegetni a ránk szakadt egyedüllétet. Mert valahogy úgy hisszük, csak a velünk mindenben egyetértő, bólogató, akarat nélküli árnyékunk lehet csak tagja a körbehúgyozott, talpalatnyi hazának.

Fotó: utazom.com

Kimaradt?