Rostás-Péter István: A kötőjel

Kötve hiszem, hogy nélkülözhető lenne, bár kitartóan túlburjánzó használata bizonyára (el)nehezíti a szövegértést. Akadémiánk, a pesti, időnként szaktestülete időnként elunja magát. S hogy éves teljesítménylapja ne tátongjon szibériai szűzhó gyanánt, összerántja, mi kötőjeles volt, s szétttaszítja az egybeírtakat. Beszédben különösen nehéz artikuláltan érzékeltetni, amint ott feszít két szó közé befurakodva a pálcikányi intrúder.

Világéletében küzdött vetélytársai, a jóval szaporább sorvégi választóvonal és a valamivel gyérebb, de markánsabb irodalmi zárójel ellen, hogy saját státusát, a maga horizontális kontinuumában, fenntartsa. Éltek és visszaéltek vele: mint volt oskolám pánetnikai névjegyével, midőn egy tanügyes pártelvtárs megmunkalátogatott, s a vizit végén a temérdek pozitívumhoz csattanóként hozzátette: és igen, tetszett az udvaron Ady-Şincai szobra. A tanodában, melyet történelem-filológia alcímmel illettek, históriából is érettségiztünk, minek előtte megbizonyosodtunk arról, hogy márpedig dákok voltanak, méghozzá géta-dákok. S hogy a dáko(-)román oszmózis nélkül nem ballaghatnánk el Kolozsvár-Napoca városában egy nyolcvannégyes verőfényes júniusi délelőttön. Többen is jelesre vizsgáztunk lokálpatriotizmusból: csak ide a szomszédba felvételiztünk, a Babeş—Bolyaira (akkor még nem tudván, hogy az egyetem nevében az a kötőjel hány életet, karriert tört derékba, midőn új [szöveg]környezetében megjelent.

Legfrissebb fegyverténye a jelnek, mely kötőelem, az Oscar-gyanús magyar filmhez „kötődik”. Miután végigragozták a román Molnár Levente sikerét (lásd még a Hertha Müller esetét, de Vida Géza is járt egykor ezen az ösvényen), s némely változatokban megengedően csak egyszerűen kolozsvári színészként tüntették fel, jött a nagy kompromisszum: a román-magyar színész kifejezés! A kötőjel itt mintegy a kompromisszum záloga: rendben, minden arra utal, hogy ezt a lefordíthatatlan keresztnevet nehéz megkerülni, beírjuk tehát, hogy magyar, de az előtaggal kicsit finomítunk, nehogymár...

Nincs ugyan akkora íve a beékelt kötőjelnek, mint volt a nosztalgiába fúlt korokban mondjuk az osztrák-magyar páros, és nem oly drámai, mint például a Ribbentrop-Molotov képlet/duó esetében. Mindössze diszkrét jelzése annak, hogy nem álcázzuk teljesen a valót, de a leplet — az első rántás után picinykét még — ottfelejtjük. (Marad a Kecske, miközben nem vész el a Káposzta alapon).

Lehet, hogy nem egyéb újságírói fogásnál, a cím legyen rövid és ütős, vagy ennek ürügyén a sajtómunkás felszínesen kényelmes viszonyulása. Különben le kellene írni, hogy romániai magyar, és hogy a Nagybánya-Szatmárnémeti-Gyergyószentmiklós-Kolozsvár vonalon érkezett a refelktorözönbe. Hogy ez már a hetedik film, amiben játszik, hogy...

Valójában egyensúly, egyenlőség, paritás (is) lehetne e vízszintes vonás üzenete. Ekkora erővel. Úgy választ szét, hogy partnerül fogad, mintegy helyet szorít, de nem kényszeredetten, és mellőzi a túlzott előzékenységet. Egyszerűen rögzíti a szövetség, a többlet vagy a keverék tényét. Szándékától idegen a minősítés, inkább a minőség másságát hirdeti: hogy kettősség többletét mázsázni, centizni badar alapművelet.

Viszonyom családias vele, már másfél évtizede permanens tartozék. Belémszervesült. Innen a rendhagyó érzékenység, melyet maga iránt kiműveltetett, s e sorok néhol túlzottnak tetsző heve. Bele sem merek gondolni, egy közhivatalnok mekkora dilemmába kerül, ha gyerekeim is átveszik majdan férjeik-párjaik (netán szintén összetett) családnevét. Kötőjelesen.

 

Kimaradt?