Gál Mária: Lehet még rosszabb is

A kilencvenes években mind Magyarország, mind Románia érdeke volt a zökkenőmentes államközi kapcsolat, mert a szomszédsági viszonyok rendezettsége az euro-atlanti integráció feltétele volt. De muszáj nekünk barátok maradnunk? Ma már mindkét ország NATO- és EU-tag, ki nem rúgnak onnan, s a történelem sem fog megváltozni, az erdélyi magyarok is romániai magyarok maradnak…. Erőltessük, ami nem megy? Ez az általam is szónokinak tartott kérdés fogalmazódott meg bennem a magyar-román diplomáciai szópárbaj újabb fejezete láttán.

Szónokinak tartom, s nem csak azért, mert hiszek abban a népi bölcsességben, miszerint jobb egy jó szomszéd, mint egy rossz testvér, hanem azért is, mert a rendszerváltás utáni évtizedek tapasztalata is azt bizonyítja, hogy az erdélyi magyarság jogbiztonságának záloga a két ország zavartalan együttműködése. Akkor is, ha ez őszinte, akkor is, ha kívülről erőltették rá.

Minden bizonnyal nem volt nagyon őszinte ez a nemrég még működő magyar-román stratégiai partnerség, ha ilyen könnyen szertefoszlott, de hogy lehetett volna belőle valami, azt bizonyítja számtalan megvalósult közös fejlesztési projekt, út, iskola, szobor… Most azonban nagyon mély gödörbe kerültünk, s úgy tűnik, lesz ez még rosszabb is. Nem azért, mert a médián keresztül üzengetnek egymásnak a miniszterelnökök, és nem is azért, mert egymás nagyköveteit rángatják vörös szőnyegre. Jól bevált, máshol is alkalmazott diplomáciai eljárásról van szó, nem Románia és nem Magyarország az első és nem is az utolsó ország, amely így kívánja tisztázni az épp felmerült vitás kérdést.

Az együttműködésbe, párbeszédbe a vita is belefér, sőt a veszekedés is, nem is ez a baj. Hanem az, hogy most már semmi nincs, csak az üzengetés. És a legveszélyesebb benne az az Orbán Viktor által Tusnádfürdőn is sugallt álláspont, miszerint az államközi kapcsolat működésének feltétele az azonos ideológiai alap.

Orbán azt mondta, hogy ez a reláció 2012 óta, a Ponta-kormány hatalomra kerülése óta nem működik, azelőtt szívélyes volt a viszony. Ami nem igaz. Az utolsó közös kormányülést 2008-ban rendezték, 2009-ben a Boc-kormány bukása és az azt követő patthelyzet folytán Romániának csak ügyvezető kormánya volt, teljes gőzzel az elnökválasztásra készült a politikai elit, nem volt, aki nemzetközi vállalást tehetett volna román részről. 2010 elején a magyar választás lehetetlenítette el, s noha román oldalról volt rá igény, egy mandátuma végén lévő magyar kormány jogosítványába már nem fért bele. Júniustól Orbánék megtehették volna, de nem akarták, határozottan elzárkóztak a közös kormányüléstől, pedig akkor már azonos európai pártcsaládba tartozó pártok kormányoztak mindkét oldalon. Látványos veszekedés sem volt, ez igaz, Bukaresten is érződött a várakozás, meg az, hogy a schengeni csatlakozásra készülő ország nem akar összeakaszkodni az épp európai soros elnökségét töltő Magyarországgal, inkább segítséget vár és remél.

Utána azonban jött a nagy űr, amit törvényszerűen feszültség töltött ki. Szidhatjuk „a románokat”, lehet azzal magyarázni a legújabb diplomáciai csörte épp aktuális fejezetét is, hogy Ponta „a magyar kártya” előrángatásával próbálja menteni a menthetőt, de az alaphelyzet az, hogy ebben a térségben két lehetőség van – vagy együttműködés, vagy ellenségeskedés. Harmadik út nincs. Az együttműködéshez pedig két fél kell, az államközi együttműködéshez pedig még az is, hogy legalább a diplomácia alapszabályait tiszteletben tartsák a felek.

Nincs a világon olyan ország, ahol ne okozna legalábbis irritációt, ha a szomszédos állam miniszterelnöke, kormányzati szereplői időről-időre megjelennének, rendezvényeket tartanának, választási kampányokban vennének részt, sajtótájékoztatókon az adott állam kormányzatának üzengetnének anélkül, hogy annak hivatalos szereplőivel felvennék a kapcsolatot. Főképp olyan esetben, amikor az államközi viszonyt, a két nép tudatát olyan történelmi sérelmek terhelik, mint esetünkben. Gondoljunk bele, mi történne hasonló esetben, ha mondjuk Alekszandar Vucicnak és kormányának eszébe jutna a horvát tengerparton nyári táborozni minden szerb miniszterelnökeként, s haza, Zágrábba és az egész világnak üzenni? De sorolhatnánk a potenciális példákat…

Nem, ez jobb helyeken sem menne zavartalanul. csakhogy ott nem is próbálkoznak. Angela Merkel sem lép fel sztárként Elzász-Lothatingiában vagy valamely szudétanémet településen, pedig megtehetné, ha akarná.

Magyar-román viszonylatban is akár működhetne a dolog, ha Tusnádfürdő nem a magyar belpolitika, hanem a magyar-román párbeszéd helyszíne lenne, amint kezdetben az is volt. Működhetne, ha Orbán Viktor mellett az épp aktuális román vezető politikus is megjelenne. Politikai hovatartozásától függetlenül. Azért, mert így illene, azért, mert a templomban sem fütyülünk, pedig megtehetnénk, és nem vetünk keresztet sem a protestáns templomban még akkor sem, ha az a reformáció előtt nyilván katolikus volt.

És hogy mennyire nem igaz, hogy a kétoldalú államközi kapcsolat a szereplők politikai hovatartozásának függvénye, mi sem bizonyítja jobban, mint Traian Băsescu és Tusnád esete. A kedélyeket évről-évre borzoló rendezvényt és ennek kapcsán az Orbán-kormányt  nem a szociáldemokrata román kormány támadta legagresszívabban, hanem a néppárti állítólagos jóbarát volt hajóskapitány, a tábor egykori vendége. Épp Băsescu volt, aki a maga faragatlanságában kimondta, amit fennebb diplomatikusabban megfogalmaztam, mindmáig ő volt az egyedüli román politikus, aki „pofátlanságról” beszélt s Budapest „rendreutasítását ígérte”, meglebegtetve, hogy ebben a formában nem lesz többé Tusványos, nem fognak többé „szabadon lófrálni Hargita és Kovászna megyékben” a magyarországi politikusok.

Nem csak nem igaz, hanem veszélyes is. Legalábbis a romániai magyarságra nézve, mert ilyen alapon be lehet rendezkedni a minimum négy szűk esztendőkre, amik elkerülhetetlenül Kőműves Kelemen szindrómához vezethetnek – amit négy évig felépítünk a következő négy évben leomlik.

Kimaradt?