Ambrus Attila: Bánátban bánatban

Bánátban jártam. Bánatban. Láttam a jövőt. Szerbiában az erdélyi jövőt. Kiégett volt, mint a hajdani szőlősök helye. Fullasztó, levegőtlen mint a tomboló negyven fokos meleg. Vrsactól, Versectől, Vârşeţtől – a kisvárostól, amelyet úgy meg lehet szeretni, hogy nem felejtheted Brassót – néhány kilométerre magyar, szerb és román többségű falvak. Voltak hajdanán... Erős közösségek. Gazdag porták, népes iskolák, pezsgő kulturális élet. Valamikor.

Nem így van ez ma Versecen, mondja a város román önkormányzatának alelnöke, Dragalin Jurcă. Az iskolában két nagy létszámú román osztály helyett már csak egy kis létszámú maradt. A két nagy létszámú magyar osztály helyett már csak az egykori magyar nyelvű oktatás emléke. A népi együttes tartja össze a románságot, itt ismerkedik a román nyelv gazdagságával a fiatal. Beérett, sajnos túlérett az a projekt, hogy a városban kisebbségben élő románok csúcsértelmiségiekké váljanak – mondja kissé kesernyésen az önkormányzati alelnök. A kórház orvosainak több mint kétharmada román, a betegek a kórlapjukat is románul kitöltve kapják meg ha úgy kérik, egyébként mindhárom nyelv – a szerb, a román és a magyar is – hivatalos nyelv volt még néhány éve, egészen addig, amíg hatalomra nem kerültek a... demokraták. Ám éppen az orvosi családok azok, amelyek gyerekei szerb iskolába iratkoznak vagy jobbik esetben Romániába mennek tanulni, ahonnan már nem térnek haza. Csak a falvak, a falvak tartják magukat keményen – mondja Dragalin Jurcă olyan meggyőződéssel, mintha önmagát is meg akarná győzni. Ahogyan mi, erdélyi magyarok is ismételgetjük: a székely falu kitart, a székely falu megtart. Ám a kitartásnak a példáját nem merjük megkeresni, nehogy megrendüljön elszánt hitünk, ingatag meggyőződésünk.

Bánátban az elmúlt napokban azért jártam, hogy megismerjem a szerb–román–magyar együttélés jelenét, a közösségek életét, hisz az analógia az erdélyi magyarság életével kézenfekvő. Arra azonban nem voltam felkészülve, hogy a jelen párhuzamossága helyett a jövő független veszedelmeit lelhetem fel.

Elmentem a Dragalin Jurcă említette falvakba. Köztük Márktelkére, a szerb–román határ melletti, többségében vlachok lakta Marcovăţre. Mihai Gergely görögkatolikus lelkész hívott meg. A balázsfalvi születésű lelkész évek óta Szerbiában szolgál. Ritka alkalom a márkteleki templomban a keresztelő. A néhány kilométerre fekvő magyar faluban is ünnepre készülnek: gyöngylakodalom lesz. Az első öt év óta, amikor szintén ez az idősödő pár ünnepelte az ezüstlakodalmát...

A keresztelt gyermeket Újvidékről – a nagyvárosból – hozták haza az ott élő szülők. A liturgia inkább szerbül, mint románul folyik, mert azt az évtizeddel ezelőtt még kétnyelvű faluban jobban értik.

A keresztelőre sokan eljöttek. Egy nyolcvan éves férfi bevallja, azt sem tudja, mikor látott utoljára a faluban kisgyereket. Rezignáltan meséli, a faluban egy-két évtizede még 1800-an laktak. Ma kétszázan vannak, ahogyan ő mondja, az asszonyokkal együtt. A férfiak fele jóval túl van a hetvenen. A másik fele állandóan a kocsmaasztal alatt... Márktelkén még működik a kocsma, ám a környékbeli falvak egynémelyikében, például Udvarszálláson a kocsmáros is lehúzta a rolót.

A fiatalok kivándoroltak. Nem a délszláv háború alatt. A nyugati jólét miatt. A falu kiürülése kevesebb mint öt év alatt megtörtént. Boldogok azok az idős emberek, akiknek a gyereke csak Újvidékig, Belgrádig vagy Temesvárig jutott. Őket évente-kétévente egyszer meglátogatják az unokákkal. Akinek Londonban, Bécsben vagy Berlinben van a fia, a lánya, az csak a hazaküldött pénznek örülhet.

Ez a jelen a szerb Bánátban, s félek, ez a jövő Erdélyben, Székelyföldön. A népszámlálási adatok nem csupán az ország összlakosságát tekintve csalnak. A falvak talán, valószínű úgy néznek ki, mint a bánáti falvak öt-tíz évvel korábban, amikor elindult a ma mindenkit elborzasztó migrációnál kevésbé látványos, de közösségünket sokkal mélyebben érintő elvándorlás.

Talán... Valószínű... Mert nincs bátorságunk szembenézni a tényekkel, azokkal a folyamatokkal, amelyek nem fiataloknak való vidékké változtatják a falvainkat. S csak a nagyvárosi szórványban filozofálgatók ismétlik megszállottan: „A falvak, a falvak tartják magukat keményen!” Miközben minden elveszett.

(Fotó: banaterra.eu)

Kimaradt?