Papp Sándor Zsigmond: Tenisz a Roxfortban

Azt hiszem, nem lennék túl jó tanár. De talán még rosszabb lenne, ha nekem kellene összeállítanom a nemzeti tantervet, amit a legújabb hírek szerint radikálisan meg akarnak húzni. Nagyon helyesen, egyre inkább biztos vagyok benne ugyanis, hogy nem a lexikális tudásban rejlik a bölcsek köve. Vagyis magolás és memorizálás helyett legyen inkább felfedezés.

Mert én nem hagynám, hogy úgy lépjen ki valaki az iskolából, hogy ne látott volna egy Turner-festményt vagy egy Giacometti-szobrot, Boscht vagy Rodint. Ne hallgatta volna meg Beethoven sors szimfóniáját vagy Cseh Tamástól a Levél nővéremnek című albumát. Bizet Carmenjéről éppúgy elbeszélgetnénk, ahogy a Hobo Blues Band Vadászatáról. Mint ahogy semmi sem beszélne jobban a poros tankönyv helyett a korról, mint a Pink Floyd Fala, hallgatva és nézve. Mert senki sem mehetne úgy el, hogy ne látta volna az Aranypolgárt vagy a 2001 Űrodesszeiát. Sokkal jobban érdekelne, hogy mit mondanak, hogyan szólítják meg ezek az alkotások a gyerekeket, mint az, hogy kapásból rávágják, hogy hol született Arany János, és mi a fenét akart az író a Légy jó mindhaláligban. (Mit is akarhatott volna? Befejezni.)

Persze, mondhatnánk, hogy ezek a művek inkább felnőtteknek szólnak. Rodinhez vagy Cseh Tamáshoz még sehogy sem lehet a gimnáziumban viszonyulni. Én inkább a függvényábrázoláshoz, illetve a metil és etil különbségéhez viszonyultam nehezen, és ezeket dobtam ki a leggyorsabban a fejemből mint hasznavehetetlen ballasztokat. De Vivaldi még mindig megvan, hálistennek a fiatal, pályakezdő oszink valamiért fontosnak érezte, hogy meghallgassuk a Négy évszakot.

Persze engem matek-fizika osztályba szorítottak be, mert más nem nagyon volt, művészeti iskola fel sem merült, ahogy a világirodalom vagy a képzőművészet is álom maradt. Milyen kár, hogy senki sem Monet képek vetítésével kezdte az impresszionizmust, hanem csak átrohantunk fölötte, mint Bükszádalsón a gyors. Pedig Van Gogh története egész biztos, hogy lebilincselt volna, még évszámokkal is.

Szerintem bűn, hogy az iskolák pusztán üres amforákat látnak a tanulókban, amiket mihamarabb fel kell tölteni a mindenkori politikának kiszolgáltatott, ideológiák mentén formált tudásmasszával. Ami pillanatig kitölti ugyan a légüres teret, de az első repedés mentén el is szivárog.

Az élmény viszont marad. Tizenéves koromban tudtam a legjobban rajongani egy-egy könyv, film vagy festmény iránt, rongyosra lapoztam otthon az albumokat, és néha nagyon jól jött volna egy kis irányítás. Hogyan nézzem Modiglianit vagy Picassót. Miért nem puszta mázolmány Pollock. És ugyanúgy beszélnék James Bondról, ahogy a Roxfortról és a Tíz kicsi négerről. Az ízlés úgyis a mindenevéssel kezdődik. És miért lenne olyan nehéz felébreszteni az étvágyat azokban, akik épp fel akarják falni a világot? Csak épp kalauzra és nem parancsolgató, tekintélyelvű vezetőre vágynak.

Persze a helyzet nem ennyire egyszerű, és vannak már ehhez hasonló iskolák. De végül valahogy mindig visszakeveredünk a kötelező olvasmányokhoz (már a kötelezéstől is kiver a hideg) és a számokhoz, amelyek pontosan (?) leírják a nebuló tudásszintjét. Cáfolhatatlanul és életre szólóan. (Vajon meddig érvényes az érettségi átlagom? Mit mond rólam, hogy a líceumban folyton bukásra álltam románból? Hogy az utolsó két évben már olyan volt a bizonyítványom, mint a wimbledoni tenisztorna? 6, 4, 6, 3, 7, 6. Talán csak nem azt, hogy akkor veszített el magának végképp a pedagógia?)

Vajon lenne egyszer annyi bátorság a nemzeti tantervek összeállítóiban, hogy semmit sem tennének kényszeresen kötelezővé? Vajon hogyan hatna ez ki az oktatásra? Felszabadítóan? Vagy inkább katasztrofálisan? Az biztos, hogy kevesebb „5 mondatban a klasszikusokról” jellegű kézikönyv fogyna el.

Aztán drukkoljunk, hogy a pontokon, számokon és kötelezőkön túl a kilúgozott delikvens ne álljon majd értetlenül röhigcsélve a kortárs kultúra bármilyen produktuma előtt. Mert nem képes föl- és megnyitni, idegen testként áll előtte, ostoba kényszerként, hogy neki ezzel kezdenie kell valamit, miközben csak viszolygást vált ki belőle. Akkor már inkább a való világ. Ahol a homo erectusról úgy tudják, hogy az valamilyen szexuális előjáték volt az ősemberek között.

Mondom, nagyon rossz tanár lennék. 

Kimaradt?