Ady András: Fetih (hódíás)

Béke Nobel-díjas az Európai Unió, így elméletileg mindenki, aki benne éldegél, szkeptikusok és zelóták, hideg németek, forrófejű görögök, franciák és tévedésből Bulgáriába vagy bárhová szerteszét csatangolt romániai romák. Az EU azért kapta ezt a „nemesi címet", mert hatására a vén kontinens egy harcos földrészből a béke földrészévé szelídült, s ebbe belefér az is, hogy demokratizáló hatása volt Törökországra. Gondolom, ez a pozitív ki-, meg besugárzás erősebb lenne, ha az Unió nem hintáztatná Ankara csatlakozási folyamodványa (1999) óta teljes tagsággal ezt az országot.

Épp itt van gond a nagy Uniós Nobel-öleléssel, hisz a nemrég az EU által összeütött, Törökországról szóló jelentés elmarasztalóan szól arról, hogy az elmúlt évben emberjogi-tiszteleti, szólásszabadsági és jogalkalmazási visszalépések tapasztalhatóak a Boszporusz lankáin. Ennek persze megkerült a török válasza is, amely eléggé szpáhis-csihipuhisra sikeredett, az EU csatlakozással ügyködő miniszter ugyanis diszkréten utalt arra, hogy az Unió mentális problémákkal küzd, és kissé képzavarosan azt is hozzátette, hogy a szervezet tulajdonképpen egy törött tükör, amely nem a valót adja vissza. Török elemzők töprengnek, hogy mit is jelzett a miniszter úr ezzel, tán csak nem azt, hogy nem érdemes, nem kell, egyenesen kontraproduktív komolyan venni az ilyes jelentéseket, az EU-t magát úgy en bloc? Akkor meg hová lesz a demokratizáló hatás?

Türkiye szemeivel nézve a dolgot, bizony bajban van az Unió ázsiója mind az ázsiai, mind az európai parton, s a bajkeverők főleg a Bellevue és az Élysée-palotákban keresendők, hiszen miattuk a folyamat ha nem is áll, de szolidan stagnál. Az EU tökéletesen megfelelt akkor, amikor a katonatiszti érdekszférák egymás után lehetetlenítették el az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) hatalomra jutását, s azzal fenyegettek, hogy az idők végezetéig csizma alatt marad az ország. Mostanra azonban oda fordult már a kocka, hogy olcsó lett nagyon az EU, s ez szinte tételesen benne van a párt- és így az államvezetés 2023-ig elvezetett doktrínájában, amelyben az Európai Unióról érdemben nem is esik szó. Az EU és az AKP kölcsönösen egymásra voltak utalva ebben a harcban, a pártnak szüksége volt az európai reformokra (nem is annyira valós végrehajtásukért, mint inkáb mert jól mutattak a kirakatban), a vén kontinensnek meg kellett egy kezelhetőbb fegyverhordozó a közel-keleti ütközőzónába. Ilyen értelemben nagy kár lenne eljátszani most a török kártyát, hiszen annak ellenére, hogy a szíriai oldalról lövedékeső alatt van, egy ilyen konfliktus Ankarát egyenesen becsúsztatná mindazokon a közel-keleti kapukon, amelyeken hatalmi státusért már kopog egy ideje.

Bár értem és nagyrészt osztom az Unió aggályait, félő, hogy amennyiben a steril hintáztatást így folytatja, elveszíti fontosságát és befolyása nagy részét, miközben az Iránnal és Oroszországgal is egyre nagyobb szakértelemmel balanszírozó Ankara odahagyja őt egy új regionális szerepért, ezúttal új regionális partnerjelöltek kíséretében.

Kimaradt?