Ágoston Hugó: A láthatatlan hatalom – avagy milyen ország ez

Hétvégi elmélkedések idézetekkel június 27-én

„Miután bebizonyítottuk a modern Európa számára, hogy a román nép képes megválasztani egy kisebbségi, keresztény hívő embert államelnöknek, nincs már szükségünk arra, hogy koloncként egy olyan etnikai pártot cipeljünk a hátunkon, mint az RMDSZ.” A kijelentés egy ismert véleményformáló szájából hangzott el, felesleges izgalomba jönni: nem az A-, hanem a B-kategóriás televízióban. Megkérdeztem volna a romániai ezotéria fő-fő áltudósát: mit is jelent az, hogy ő cipel a hátán minket? Őt és kontársait cipelik a hátukon eladósodott, mameluk televíziók! Tudván, hogy sokan gondolkoznak hasonlóan, akár a politikusok körében is, nem tőle, hanem tőlük kérdezem meg: akkor a Német Demokrata Fórumot is fel kellene számolni? Nem lenne jobb eladni Németországnak?

Ám az ünnepélyes okkultista (mit ki nem hozna numerológiailag abból, hogy a magyar nyelvben az Isten és a Sátán mássalhangzói még sorrendjükben is megegyeznek...) kismiska Románia igazi okkult hatalmaihoz képest. Akár a természettudományokban, ahol bizonyos magyarázatlan jelenségeket, mechanizmusokat úgynevezett rejtett paraméterek hatásaként értelmeznek, ebben a demokráciára hagyományosan képtelen országban is mintha minden, ami történik, valamiféle ismeretlen, titkos sötét erő munkálkodásának lenne az eredménye. Karinthy Frigyes bájos története: gyermekkorában házifeladatként tusrajzot kellett készítenie, a tus szétfolyt a papíron, erre a feketeségben kialakította egy emberalak kontúrját, és a mű alá odaírta a címét is: „Fehér ember a sötétben áll és csobálkozik.” (Néha még összetévesztette a b és a d betűt.) Hányszor mondhattuk vele mi is azóta: itt állunk a fene nagy sötétben és csobálkozunk. De apropó okkult erők... Sógor Csaba az Európai Parlamentben a hét közepén, gondolom, keltett némi szomorú derültséget, amikor azt mondta: érdekes országban él, amelyben a megbízott miniszterelnök egy tábornok, a Külföldi Hírszerző Szolgálat következő főnöke pedig egy volt miniszterelnök lehet. [Sorolhatnánk az érdekességeket: egy olyan országban élünk, ahol az a miniszterelnök, hadügyminiszter és vezérkari főnök, aki bevitte Romániát a NATO-ba, megalapozta az EU-csatlakozást és a stratégiai partnerséget az Egyesült Államokkal, egyránt börtönbe került (ha valakit a mechanizmus is érdekel, meghallgathat egy nyilatkozatot). Olyan országban élünk, ahol az utóbbi három elnökválasztáson az első forduló eredményét és a szociológiai felméréseket az utolsó percben a feje tetejére állító (néppárti) jelölt diadalmaskodott; ahol a gyakorlatilag senki által nem ellenőrzött – más országokban ismeretlen – párhuzamos vádhatóság az egyik politikai tábort szabályszerűen lefejezte és megtizedelte, a másikhoz (a néppártiakhoz) alig nyúlt, nem egy esetben cinkosan óvta; ahol a legmagasabb magisztrátus személyes bosszúból hosszú vizsgálati fogságba, börtönbe vettetett egy ártatlan embert; ahol a megújulásra képtelen, középkori mentalitású uralgó egyház szemérmetlen pozitív diszkriminációban részesül (neki csőstül adnak, a többiektől jogos tulajdonokat is elvesznek) a többi felekezet és az adófizetők terhére... és így tovább.] Sógor arról is beszélt, hogy Romániában a közigazgatást gyakorlatilag lebénította a politikai leszámolásként gyakorolt igazságszolgáltatástól való félelem, és hogy „sokak szerint a román titkosszolgálatok is befolyással vannak az eseményekre”. (Dicséretes az önmegtartóztatás, amellyel az erdélyi EP-képviselő kerülte a ’terror’ szó használatát, nekem viszont az jutott eszembe, hogy ha az EP olvasná a maszolt, akkor tanúm lehetne, hogy ezt legalább öt éve fújom.)

Ugyanerről a jelenségről ír az egyik legjobb román elemző-publicista, Doru Buşcu, a Caţavencii kiváló főszerkesztője Utazás a térdkalács című e heti vezércikkében:

„A láthatatlan hatalom egy része a térdkalácsa körül kergeti Victor Pontát. Odateszi ugrálni a saját ínszalagjain és elmerülni egy olyan ifjúkori álom romjaiban, amely három évvel ezelőtt még két évtizednyi „magas szintet” ígért. Mindenki rohan a nemzeti iránnyal szembemenő versenyben, és senki sem látszik kifulladni. Üldöző és üldözött elszántan vágtat, teljes tudatában annak, hogy a végén mindnyájukra ugyanaz a rabszállító kocsi vár. Semmi meglepetés, ez a hatalommegosztás román módja. Sosem pusztán demokratikus, mindig az erőszervezetek („structuri”) közvetítésével. A ’szervezetek’ jelenléte, az ásványkincsek és a lopási hajlam mellett, a legtartósabb dolog országunk területén. Egészében az új Románia erősebben sántít, mint a miniszterelnök. (...) Rossz kormányfő Ponta? A gazdaság számadatait, a pénzügyi-gazdasági és társadalmi intézkedések sorozatát tekintve a válasz az, hogy nem. Fel lehetne akasztani őt az infrastruktúra és a befektetések hiánya miatt, ez igaz, de mikor voltak az autópályák és a jövőkép a jó kormányzás román ismérvei? Soha. (...) Pontát pedig, ha falhoz állítják, hogy gyanúsítottként fénykép készüljön róla, elődei – Boc, Stolojan vagy Nicu Văcăroiu bá – mellett észre sem lehetne venni. Ám a hatalmi harcnak más a logikája. Nem a kormányzás a tét, hanem a hatalom maga. Victor Ponta érdemtelenül jutott hozzá, és most vissza kell adnia. A piramis tetejére sebezhetőségének köszönhetően jutott fel, ami fölött a rendszernek monopóliuma volt. A rendszernek számos demokratikus eszköz áll rendelkezésére, amelyeket vírusaival apránként megfertőzött, úgyhogy most a Pontára nehezedő, megrendelt politikai, mediatikus és igazságszolgáltatási nyomás indokoltnak tekinthető. (...) Mindezek mögött a terror valamely kisebb vagy nagyobb formája áll, attól függően, hogy az áldozat mennyire volt hajlandó a rendszerhez idomulni. (...) Ma Ponta van ostrom alatt. Voltak többen korábban is. (...) Amikor felmérgelődnek, a láthatatlan fiúk megnyomják a gombot. Nem a jó harca ez a rossz ellen, hanem csak eszközváltás. Hol finomabban, hol durvábban zajlik. Utóbbi esetre mondják, hogy politikai válság van.”

Lám, lehet elismerni is – bár félszájjal – a kormány tevékenységét. Bizonyára lehet bírálni is, de tény, hogy a kivitel javulásán túlmenően a jobb adóbehajtásnak, egyéb pénzügyi intézkedéseknek, bizonyos közbeszerzések egységesítésének vagy például az egészségügyi kártya bevezetésének köszönhetően minden eddiginél több pénz marad meg a költségvetés számára, és ezt a pénzt a kormány nem ellopja, hanem újraosztja a társadalomnak, áfa-, gyógyszerár- és egyéb csökkentések, juttatások és támogatások formájában, érezhetően javítva a lakosság vásárlóerejét. Románia immár két éve nem csak a gazdasági fejlődés Európa-bajnoka, hanem például a legalacsonyabb gyógyszerárak országa is az Unióban. Tudom, milyen veszélyes dolog ilyesmiket írni, amikor a kormányt elit-propaganda szapulja, az ellenzék elkeseredetten próbálja felszámolni, még a mi sajtónk is elégedetlen, a miniszterelnök önkéntes száműzetésben satöbbi... De ha már ily felelőtlen vakmerőségre vetemedtem, gyorsan egy felismerésemet. Megfejtettem, miért ment Ponta Törökországba térdet operáltatni, és miért maradt ott gyógyulni – azért, mert így a telefonbeszélgetéseit itthon nem tudják lehallgatni.

Visszakerült a volt helyére, kémfőnöknek MRU, a hivatalában legkevesebb időt megért miniszterelnök. Biztos vagyok benne, hogy a magyarok pártolják, hiszen rendes volt velünk. (Mondjuk azt jó lenne elfelejtenünk, hogyan beszél magyarul, miután több lapunk megírta – román forrásokra és egymásra hivatkozva –, hogy jól...) Gyengeség volt részéről, hogy elfogadta a kormányfői tisztséget, elment bábnak. Kényszermegoldás volt, nem rajta múlott a fejétől bűzlő rendszer bukása. Mindazonáltal örülök, hogy nem fagyott meg 2012 februárjának csikorgó telében, amikor inspekció közben elakadtak. Mihai Răzvan Ungureanu olyan szempontból is megfelel a külföldi hírszolgálat élére ezekben a bonyolult harcias időkben, hogy az ellenzék soraiból kerül ki, tehát nagyobb esélye van rá, hogy nem kerül börtönbe. Ismeretes az is, hogy élvezi nyugati, főleg németországi politikai körök bizalmát. Most már csak az a kérdés, hogy a negyvenhét éves kiváló értelmiségi, történész, jelenleg elnöki tanácsadó szakmailag és tájékozódásban be tudja-e pótolni a három és fél éves kihagyást. Diplomata – kémfőnök – miniszterelnök – választást még nem nyert politikus (pártalapító) – kémfőnök... érdekes karrier. Jelentéses, ahogyan az elődjéhez (a beszédritmust leszámítva) mind jobban hasonlító, egyre játékosabb államelnök óvja és újra helyzetbe hozza a régi rezsim embereit. Nyilván a „másfajta politizálás” jegyében, a „jól végzett munka” részeként.

A héten a képviselőház elfogadta az új parlamenti választási törvényt, amelynek értelmében Románia, kisebb módosításokkal, visszatér a korábbi megyei pártlistás, arányos választási rendszerhez. Tanulságos lenne kritikailag elemezni, hogyan jöhetett létre 2008-ban a rettenetes „uninominális”, amely oly sokat ártott az országnak. Hogyan juthatott be a teljes érték- és irányvesztés közepette a bősz önkény idején egy olyan alakulat, mint a diverziós PP-DD (a szélhámos médiacézár Dan Diaconescu Néppártja), hogyan történhettek meg a parlamentben olyan disznóságok, mint például az Elena Udrea visszaéléseinek kivizsgálására létrehozott bizottság tagjainak lehallgatása, Roberta Anastase szavazatszámlálási svindlije, a történelmi kihatásaiban (ld. hibaigazítás...) még súlyosabb csalás Mircea Ştefan Minea alkotmánybíróvá való kinevezésekor stb. És hogyan történhettek meg az akkori államelnök alkotmányszegései, támadásai a parlament ellen, mint egyébként a kormány ellen is (amikor már nem ő vezette azt bábjai segítségével). Hogyan történhetett meg ennyi történelemhamisítás ebben a fantomparlamentben? Elvben a pártlistás jelölés lehetővé teszi, hogy a törvényhozásba jól felkészült, feddhetetlen jelöltek kerüljenek be. Nem hiszem azonban, hogy a képviselői/szenátori alacsony fizetés motiválná őket – az értékesebbje, önállóbbja megy a magánszférába, ahol előnyei még nyilvánvalóbbak és sokszorosan kamatoznak, esetleg megy külföldre nagyon sok pénzért megméretni magát. Kérdés az is, hogy a DNA ámokfutása láttán ki mer még képviselőséget vállalni – úgy értem azokon kívül, akiknek táborát ez a hajtóvadászat alig érinti. Így válik a szelektív igazságszolgáltatás politikai kiválasztódási tényezővé.

Visszatérve Doru Buşcu kisesszéjéhez, a legszánalmasabbak a láthatatlan hatalom szurkolói. Kegyetlen gyermekként örvendeznek, valahányszor a másik táborból egy-egy nagyobb áldozatot kivégeznek, kiveséznek, börtönbe vetnek, de nem lelik a helyüket s a magyarázatot, amikor ez nagyritkán a saját táborbeliekkel történik – és nem veszik észre, hogy közben nem marad semmi, ami érték, ami mentség a lelkiismeret számára. Legkevésbé menedék.

Ismét erős Kentaurbeszédet írt Markó Béla a Népszabadságban, Mi is voltunk homogének címmel. 1. „Nem is értem, miért nem jövünk rá, hogy a magyar történelem valójában nyelvtörténet. Egy csodálatos együttlét története, amely több, fontosabb bőrünk, hajunk, szemünk színénél, mindenféle etnikai blődségnél.” 2. „Száz éve lassan, hogy más a múltunk nekünk, erdélyi – és felvidéki, délvidéki, kárpátaljai – magyaroknak, mint a magyarországiaknak. De ebben a száz évben folyamatosan figyeltünk egymásra, olykor együtt haragudtunk, máskor együtt örültünk, és mindenképpen próbáltuk megérteni egymás helyzetét, bár nem volt ez olyan könnyű. Mostanában viszont úgy érzem, távolodunk, miközben közeledni látszunk, kettős állampolgárságostul, mindenestül.” 3. „Itt van az utóbbi években ez a nemzetállamozás. Hogy Magyarország nemzetállam. Értem én, megcsonkítva, körbefaragva, de legyen legalább: nemzetállam. Csakhogy, tetszik, nem tetszik, minket ettől kiráz a hideg. A mi erdélyi magyar nyelvünkben a nemzetállam intoleranciát jelent, kizárólagosságot, az egy nemzet, egy nyelv államát. Tudom, ne is tessék figyelmeztetni, lerágott csont ez, magam is elmondtam többször. Jó, rendben, de akkor van itt egy újabb csont, ezt is rágjuk néhány hete: a homogenizálás. Hogy azt mondja derült égből villámcsapásként a magyar miniszterelnök: „Magyarország egy homogén ország, kultúrájában, gondolkodásmódjában, civilizációs szokásaiban meglehetősen homogén képet mutat.” Így bizony – körbe-körbe: daloljuk, -járjuk, -fogjuk, -zárjuk. 

Kimaradt?