Papp Sándor Zsigmond: Ha én buzi lennék

Nem tagadom: befaltam, behabzsoltam, elteltem vele.

Persze nem túl szerencsések az ilyen mondatok, mert kicsit fellengzősen hatnak, de nekem máris Nádasdy Ádám könyve az egyik legfontosabb könyvheti kiadvány. A vastagbőrű mimózában a melegekről és a melegségről szóló esszéit, írásait, filmkritikáit gyűjtötte össze. Főként az ÉS-ben megjelent tárcasorozatát, amelyet teljesen ennek a témának szentelt.

A legjobb persze az, hogy a melegség finom többletértelme a szövegek elolvasása után bontakozik ki, amikor tényleg valami jófajta melegség önti el az ember szívét: a nagyvonalúság tágassága. Tudom, az utóbbi időkben alaposan lejárattuk azt a jelzőt, hogy európai, és sokunknak jut hamarabb eszébe a méretbe kényszerített uborka, vagyis az agyonszabályozás könyökvédős szigora, mint az értékrend, de itt most határozottan az utóbbiról van szó. Mintha Márai oly nagyon dicsőített és kedvelt polgársága tért volna vissza a lapokra, hogy elfogadásról, életformáról, boldogságról beszéljen: szellemesen, okosan, megengedően és öniróniával telve.

Nádasdyt egyszerűen nem lehet nem szeretni, és az ő megengedő, ám mindig értékközpontú, és ahhoz ragaszkodó konzervativizmusa olyan meggyőző, hogy a bennem élő liberális majdhogynem csapot, papot odahagyva tért volna át az „igaz hitre”. Mert én is olyan társaságban, tömbházban, utcában, országban szeretnék élni, ahol így gondolkodnak az emberek. Régi mániám, hogy egy nemzet/ország civilizációs fokát javarészt az mutatja meg, hogy miként bánik a kisebbségeivel. Atyáskodóan, lekezelően, vagy pedig elismeri társadalomalkotó szerepüket. Azt, hogy ezt a színt sem szabad kitörölni a szivárványból.

Kisebbségiként nőttem fel, így nekem alig tudnának mutatni olyan csoportot, akivel szemben ne lennék elfogult, ha rájuk nehezedne a többség ítélete, kirekesztése. Nádasdy könyve ugyanis nem csupán ahhoz kiváló tanács, hogy miként is kellene együtt élnünk, heteróknak és homoszexuálisoknak, hanem egyáltalán: eltérő vélekedésű emberek hogyan szólíthatnák meg egymást. Mi a türelem, az odafigyelés, a kíváncsiság. Miközben alig ismerve tabukat mindenről beszél, lefegyverző őszinteséggel és humorral. Egyszerre tehetünk sétát Berlin meleg szórakozóhelyein vagy járhatjuk körük Shakespeare bizonytalan nemi preferenciáit a Hamlet kapcsán. Egyszerre tudjuk meg, hogy milyen szemmel nézte ő a Túl a barátságon című filmet, s tudjuk meg, milyen iszonyú teherrel nehezedhet egy önmaga melegségét felfedező kamaszra a nem ritkán örök életére szóló titok.

Szinte biztos vagyok benne, hogy a könyv elolvasása után egész más szemmel fogunk nézni meleg ismerőseinkre, barátainkra. Jobban fogjuk érteni őket. A rejtőzködés és felvállalás soha nem csituló küzdelmét, viszontagságait, pillanatnyi győzelmeit és súlyos vereségeit. A könyv ugyanis a szeretet nyelvén beszél, de úgy, hogy pillanatra sem hatódik meg önmagától. És közben bizony néha a térdünket csapkodjuk a nevetéstől. Mert Nádasdy könyve felszabadít. Önnön előítéleteink alól, kétkedéseink és igen: undoraink alól is. Kivisz a félhomályból a verőfény bátorító és arcsimogató derűjébe. Elvisz a napsütötte sávig.

És közben miket le nem ír! Például, hogy a melegek férfiakhoz vonzódnak alapjában véve és nem nőnek öltözött férfiakhoz, ahogy azt a laikus folyton elképzeli, és megmagyarázza magának. Ő maga például néha émelyegve nézi a transzvesztitákat, hiszen „ha szabad nyersen fogalmaznom, nem azért mentem buzinak, hogy nőkben gyönyörködjek”. Az ő hangján még ez a szörnyű szó (buzi) is elveszti minden gyűlöletét. Egyszerre beszél hozzánk bölcs barátként, tanít és szabadkozik, fecseg és irányít, és ami a legfontosabb: szemérmes emberként sem szégyell semmit. Csak amit a polgári neveltetése amúgy is tiltana.

A személyesség erejével tölti fel az ezerszer hallott érveket és teszi őket megcáfolhatatlanná, mosolyogva, végig megengedve nekünk a tiltakozást is. De persze, hogy ő győz. Egyre inkább magától értetődővé teszi azt a tényt, hogy a melegeknek is éppolyan szükségük van biztos családi háttérre, ahogy a heteróknak is, mert a lényeg nem változik, nem változhat. A boldogság és kiegyensúlyozottság utáni vágy a legmélyebb emberi hajóerők egyike, és igazából mindegy, hogy kit milyen ösztön vezet el idáig.

Nagyon szeretném, ha egyszer ez a kis könyvecske úgy válna kötelező olvasmánnyá, hogy senki sem kötelezné erre a kamaszokat. Én biztos oda fogom majd adni a gyermekemnek, ha lesz. Oly sok mással együtt. Hogy neki már könnyebb legyen eligazodnia.

És nagyokat mosolyognék, ha hallanám, hogy miként nevet a leírt mondatokon. Hogyan engedi magához egyre közelebb.

Kimaradt?