Ágoston Hugó: Évfordulók, alapítók

Nemrég egy rádiójegyzetben alkalmam volt elmélázni azon, milyen érzés napjainkban a múlt századközép-századvég tanúiként emlékkavaró évfordulók évadát élni. Az elmúlt héten például a huszonöt évvel ezelőtti első demokratikus választásokét a diktatúra bukása után. Akkor, a fordulatkor már húsz éve voltam bukaresti, és ez a bukarestiség soha olyan ígéretesnek nem tűnt, mint azokban a forradalmi napokban, hetekben, hónapokban. „Még akkor is, ha 1989 decemberét, a remény nagy fellángolását követően érkezett a marosvásárhelyi fekete március, és később a május 20-ikai választások után az Egyetem téri tüntetéssorozat és a nagy mineriádé júniusa” – veszem észre, hogy mondom, és valóban: képtelenek voltunk „azonnal csalódni” a mégoly nagy megrázkódtatások (kivégzés, gépfegyverropogás, pogrom, diverziók, bányászinvázió) után is, noha persze akkor már felismertük, hogy nem éppen ilyen lovat akartunk. Hogy Romániában ismét nyikorogva és billegve fordult a történelem kereke.

Hogy a zűrzavaros helyzet ellenére maradt a lázból az első demokratikus választásokra, tanúsítja a részvétel megismételhetetlenül magas aránya azon a május 20-án. Először életünkben érezhettük az igazi felelősséget a szavazatainkért. Ám noha három-négy éve tudtuk, hogy Ion Iliescu, a „felvilágosult, emberarcú peresztrojkás” lesz az új államelnök – kezdetben még drukkoltunk is neki, hogy „csináljon rendet” –, a márciusi események miatt képtelen voltam rá szavazni. És azóta sem kapta meg a voksomat egyik befutott államelnök sem, Emil Constantinescu kivételével...

Hát ilyesmi lett volna a fő témám a héten, amikor a lapokban és honlapokban böngészve a szívem nagyot dobbant, meglátva a címet: Domokos Géza munkásságát méltatták a Kriterion 45 éves évfordulóján. http://itthon.transindex.ro/?hir=39745 Hogy mehetett ki a fejemből az a kiadóalapítás? Hiszen abban az évben, 1970-ben alakult meg októberben A Hét is, amelynek fájdalmasan fiatalon egyik alapító szerkesztője lehettem, és azóta vagyok – vagy inkább voltam – bukaresti! Nos, a Kriterion tulajdonképpen 1970 január elsejétől működött hivatalosan (egy 1969 végi párthatározat értelmében), A Héttel és a köztelevízió magyar adásával a romániai magyarság három alapvető kulturális intézményét alkotva. Az idei emlékülés tehát kissé elcsúszott, de talán ezzel „egyetemesebbé” is tette az eseményt.

A Héten kívül számomra a sors nagy ajándéka volt, hogy akkor ismertem meg és kerültem közel néhány általam rendkívüli módon tisztelt nagy emberhez, köztük Domokos Gézához. Gézához, aki 1967-ben első novelláim egyikét közölte az Előre irodalmi rovatvezetőjeként. Gézához, aki lapunknak és valamennyi „Hetesnek” nagy barátja és támogatója lett, kiadójának szerkesztői között olyan remek barátokkal, mint Csiki László, Bodor András, Paul Drumaru, Molnár Gusztáv, Szilágyi N. Sándor. (Összekötött Gézával az egymáshoz nagyon közeli májusi születésnap is, a Bika jegyében: ő Karol Voytilával, II. János Pál pápával született egy napon, jómagam például Honoré de Balzackal... nem említeném, ha nem villanna be gyakran a kép, amint később ezen élcelődünk.)

„Mi emlék köt össze, Istenem!” – írta dedikációként az Esély című visszaemlékezése harmadik kötetébe, amelynek bemutatására a bukaresti Magyar Kulturális Központban engem kért fel. Akkor Domokos Géza már nem volt az RMDSZ elnöke, életének az a döntő periódusa az emlékköteteibe vonult vissza, miután a nagy kiadó-alapítóval együtt személyében tisztelhetjük a nagy befogadó-alapítót, érdekvédelmi szervezetünk létrehozóját.

Ma már vitathatatlan történelmi tény a Domokos Géza által világra hívott RMDSZ meghatározó szerepe a romániai magyarság intézményeinek kiépítésében, jogvédő harcában, többséggel folytatott párbeszédében, a romániai magyar közösség parlamenti és parlamenten kívüli politikájának kialakításában. Domokos Géza pedig a Kriterion és az RMDSZ létrehozásával (természetesen egyiket sem egymaga tette, de mindkettőnek az élén ő állt vajúdó időkben) a legnagyobb intézményalapítónk a modern korban.

A Kriterion évfordulóján nem lehettem ott a Balassi Intézet bukaresti központjában. Olvasom a konferenciáról szóló híradásban, amit mi persze tudtunk, hogy „a Securitate keményen figyelemmel követte Domokos Géza tevékenységét”,  s hogy a biztonsági erőszervezetet „kezdetben szinte kizárólag a kisebbségpolitikához való viszonya érdekelte, a kommunizmusra vonatkozó kritikái egyáltalán. Mindaddig, amíg a titkosszolgálat tudomására jutott, hogy olyan rendszerellenes románokkal szolidarizál, mint Mircea Dinescu román költő...” Igen, Domokos ellenálló tevékenységére és erre a barátságra is emlékszünk, tudtunk róla. A román költő azokra a pillanatokra így emlékszik vissza egy hosszabb – és más vonatkozásban is fontos – vallomásában http://adevarul.ro/news/societate/dinescu-revolutia-1_50ad99247c42d5a66397ebd5/index.html : „December 22-én jött egy szomszédasszony, és mondta, hogy a szekusok elfutottak. [Mármint akik Dinescu háza előtt éjjel-nappal őrt álltak.] Kiléptem, és az autó, amelyik tíz hónapig ott állt, eltűnt. Az utcán felismert Domokos Géza, és megállította a tankoszlopot: ’Urak, ez Mircea Dinescu, a költő a Szabad Európától!’ Feldobtak háromszor, kifogtak egyszer, s felültettek egy tankra, mint egy rossz filmben a kubai forradalomról, mentünk a vörös zászlóval a Televízió felé.” Ezek után jelentette be tehát Mircea Dinescu a forradalom győzelmét.

Elkalandoztam, hiszen ez az évforduló, a negyvenötödik elsősorban a Kriterionról szól. És akkor gondolkozzunk is el, mi lett volna e nélkül az intézmény nélkül a kultúránkkal. (A kiadónál 1987 könyv jelent meg magyarul, 623 németül, 206 szerbül, 154 ukránul, 151 románul, 53 jiddisül, 27 szlovákul.)

Nekem a Kriterion elsősorban mégis az ottani barátaimat, kiváltképp Domokos Gézát jelenti. „Főemberünket”, az intézményalapítót, a közösségszervezőt, a sok bajba jutott magyar értelmiségi segítőjét-megmentőjét. És persze a tollforgatót, aki – Markó Béla gyászbeszédének szavaival – „az erdélyi emlékírók folytatója volt, az Apor Péterek, Mikes Kelemenek közül való. Míg mások szép színes metaforái rövid idő alatt romlandónak bizonyultak, az ő munkáinak súlya mintha növekedne, s mintha érvényesebb lenne az is, amit a napi politika dilemmáiról papírra vetett.” Domokos Géza utódain a sor, hogy papírra vessék tapasztalataikat és gondolataikat közösségünk örökös és aktuális politikai dilemmáiról.

 

Kimaradt?