Papp Sándor Zsigmond: Man in black

Újabb örömbulit tart a magyar irodalom: nem elég, hogy először jelöltek idén magyar szerzőt a Nemzetközi Man Booker-díjra, de Krasznahorkai László máris beváltotta a jelölést és el is hozta a rangos elismerést. Bár maga a díj még viszonylag fiatal, hiszen tíz éve alapították csupán, s eddig ötször ítélték oda, többek között a már Nobel-díjas Alice Munrónak (az sem volna baj, ha ez most is amolyan „előszobát” jelentene), vagy Philip Rothnak. Ők, és a '68-ban alapított Man Booker, amely az angolszász irodalom Goncourt-díja, és a tény, hogy életműéért, vagyis nem egy-egy regényért ítélik oda, mind jelzik: nem akármilyen elismerést zsákolhatott be Krasznahorkai, s vele az egész magyar literatúra.

Mert igen, ez tényleg az egész irodalom sikere, s bizony ki is hat majd rá érdeklődés, fordítások révén, ahogy Kertész díja is egyrészt betetőzött, másrészt elindított egy nagyon kedvező folyamatot. Krasznahorkai ráadásul az utóbbi években vált világsztárrá, számos fontos díj birtokosává. Sőt, a rangos fórum, a Gawker nemrég összegyűjtötte a prózairodalom ötven legjobb első mondatát. És Herman Melville, Cormac McCarthy, Thomas Pynchon vagy Paul Auster mellett a Háború és háború első mondata is ott szerepelt. A nem amerikaik mellett Márquez (ő három elsővel is) Tolsztoj, Borges, Joyce és Calvino duzzasztotta igen tekintélyesre a névsort. Hát mi ez, ha nem igazi figyelem, méghozzá játékosan.

És persze csattanós válasz ez azoknak, akik pár éve még azt jövendölték, hogy nem marad utána semmi. Mert a borongós hangvételből csak annyit tudtak kiolvasni, hogy ha már pisztolyról esik szó, akkor használja is („Laci, a ravaszt meg kell húzni, nem beszélni kell róla.”) A csata viszont sem akkor, sem most nem áll túl jól: könnyel lehet, hogy G. Fodor Gábor „olvasói érzékenysége” tűnik majd el a süllyesztőben és nem a fekete ember látomása.

Tudjuk, nem könnyű ember és nem könnyű író Krasznahorkai. Az indázó mondatok könnyen fogságba ejtik azokat, akik országimázst keresnek ott is, ahol épp elég lenne a magyar nyelvtan is. Miközben épp ő képes arra a varázslatra is, hogy a kert legszebb virágai mellé helyezze romlottságunk és lepusztultságunk, a mi kis világvégénket. Hogy úgy ragyogjon fel a melankólia, mint az üstökös a kerti budi végében. Én is hozzá járok, ha épp tömör és masszív kiábrándultságra van szükségem, aztán mégis feltöltődve csukom be a könyvet, szinte már vigyorogva, mert lám, mégsem vesztettem el a fejem. Mégsem indult el az utolsó hajó. Még ha minden készen állna is erre.

És persze tudom, hogy nem lesz, nem lehet azért ez mindenki ünnepe. Mert ez a feketében járó ember talán nem elég magyar. Annyira biztos nem, hogy a köztévé megszakítsa a műsorát, interjút készítsen, Londonból jelentkezzen be, Tarr-filmet sugározzon, vagy legalább hosszan felolvasson Az ellenállásból, ha már más nem jut az eszébe. Talán túl kozmopolita ő, hiszen kevés olyan magyar szerző van, aki ennyire otthon érezné magát a világban. Aki olyan sok helyen lenne otthon, miközben folyton a saját mondataiban ér haza. De ha már a Berlinben élő Kertész sem volt elég pesti... És a „trend” csak folytatódik, hiszen Kun Árpád Norvégiában ír egyre jobb regényeket, míg Bartis Jáván dolgozik új művén. Hol is akkor az a szép magyar haza? Lehet, hogy épp egy norvég utcában, Indonézia mellett?

De ez még morgolódásnak is rossz, mert most tényleg a határtalan örömé a szó. Hogy Nádas, Esterházy és Kertész mellett van egy újabb világsztárunk, egy újabb kortárs szerző viszi el jó hírünket mindenfelé. És a végén még úgy járunk mint anno a csehek vagy lengyelek, hogy divat lesz magyar szerzőt olvasni New Yorktól Tokióig.

Szóval, köszönjük, hogy veled szomorkodhattunk ezen a világraszóló boldogságon. És tegyük el gyorsan a pisztolyt mielőtt még baja esne bárkinek is.

Tegyük el gyorsan a fiók mélyére, a legkilátástalanabb mondatok mellé. Amíg regény nem lesz ebből is. Letargikusan víg, és örömtelien hihetetlen. Kontinenseket körbeérő mondatokban. 

Kimaradt?