Ambrus Attila: Modern Vasziliádé

Észlelve a geopolitikai rianásokat, hallva Kövér László házelnök beismerését Magyarország csökkenő érdekérvényesítő képességéről, amely ma sok tekintetben rosszabb, mint amilyen valaha is volt az elmúlt huszonöt évben, látva az amerikai hadsereg diadalmas vonulását az országutakon, egyre többen érzik azt, hogy itt az ideje kiszorítani az erdélyi magyarságot azokról a területekről, amelyeket 1989 decembere óta visszafoglalt.

Miközben a kisformátumú, illetve a vadabb nacionalisták egyre sűrűbben az ülepünkbe rúgnak, Klaus Iohannis államelnök megértő nyilatkozatai a magyarok normális és különös kéréseiről, a kisebbségek jelentette értékek megbecsüléséről, homlokra helyezett szépségtapasznak hatnak. (Különben sem árt az államfő nyilatkozatait tíz napig fenntartással fogadni, nehogy időközben visszavonják az Elnöki Hivatal honlapjáról...)

Két esemény is igazolni látszik feltevésemet, miszerint minden szinten szinte mindent megtesznek azért, hogy kiszorítsák az erdélyi magyarságot a szimbolikus és valóságos terekről.

A romániai törvényhozás caragialés voltát példázza az a múlt héten elfogadott jogszabály, amely végre szabályozná a helyi közösségek zászló és címerhasználati jogát. A törvényjavaslatot még tavaly tavasszal fogalmazták meg, amikor az RMDSZ a kormánykoalíció tagja volt, ám ennek ellenére a magyar többségű megyék román kormánymegbízottjai sorozatos támadásokat vezettek a székely zászlók ellen. A romániai törvényhozás felsőháza még az eredeti javaslat szerint szavazta meg a jogszabályt: a közigazgatási egységeknek joguk van a saját zászló és címerhasználathoz, amennyiben a helyi, illetve megyei tanács azokat elfogadja. A képviselőház viszont betoldott egy félmondatot a vonatkozó paragrafus szövegébe: két közigazgatási egységnek nem lehet azonos zászlója, illetve címere.

Így ez a törvény megnyugtató módon rendezi a helyi és a megyei zászlók kérdését, ám az eredendő problémát, a székely zászló használatának törvényesítését nem oldja meg. Mert lehet ugyan góbésan minden székelyföldi településen, mindkét megyében a székely zászló valamilyen formában módosított változatát elfogadni. A kék-arany alapra, a félhold és a csillag alá rákerülhet a település – szintén tanácsi határozattal elfogadott – címere, ennek hiányában a település neve románul és magyarul. Ám ezeket tekinthetik majd a prefektus ugyanannak a zászlónak vagy egymáshoz túlzottan hasonlítónak, és kezdődhet a pereskedés elölről. Azon fogunk majd vitatkozni, hogy mit jelent az azonos szó a jogszabály szövegében, s a román politikai nyelvezetben a hasonló szinonimája-e az azonosnak. Szinte hallom, amint a kormánykoalíció honatyái elégedetten dörzsölik a kezüket, s mormolnak: tetszettek volna velünk szövetségben maradni, s akkor a zászlótörvénynek is hasonló lehetett volna a sorsa, mint a tíz évvel ezelőtt benyújtott kisebbségi jogszabálynak, ma is reménykedhetnének szájuk íze szerint való elfogadásában...

A másik hihetetlen történet azonban már nem csak a kifinomult magyarellenesség terjedését igazolja, hanem a demokratikus intézmények semmibevételét is bizonyítja. Nagyváradon valaki kiókumulálta, hogy ha a város mellett felnövő községet, Szentmártont bekebelezik, azonnal megnyugtató mértékben csökken a váradi magyarok aránya. Aminek következményeként bizonyos nyelvi jogok biztosításának kényszerétől eltekinthetnek a városatyák. Talán még a magyar tanácsosok száma is csökken, s így akár a kénytelen-kelletlen elfogadott városi híd nevét, sem kell magyarul kiírni, ahogyan a Körös nevet sem törvényes kibiggyeszteni. Lehet a híd neve akár Sfântul Vasile is, aki ugyan nem a város alapítója volt, hiszen Pontuszban élt, 330 és 375 között, ám az igaz hit apostola volt és vasziliádénak nevezett ispotályaiban betegeket ápolt.

No, de térjünk vissza a tényekhez. Ahhoz a sokunk számára elképzelhetetlen állapothoz, hogy egy testület semmibe veszi a demokratikus intézményt, a népszavazást. Noha a Szentmártonnal való egyesülés kérdésében kiírt nagyváradi referendum –  érdeklődés hiányában – érvénytelen lett, a liberális városatyák úgy döntöttek, meg kell ismételni azt. Hogy miért? Kapaszkodjanak meg: mert a liberális polgármester szerint bár május 10-én a kvórum nem volt meg, a szavazók többsége egyetértett az egyesüléssel. Azért mintha emlékeztek volna egy hasonló esetre a váradi tanácsosok! Amikor közel nyolcmillió szavazó akaratát semmibe vette az Alkotmánybíróság, mert a huszonkét milliósnak hazudott ország nem aktualizált választói névjegyzékén szereplő voksolóknak legalább a fele nem járult az urnákhoz. Ezért megkérdezte az Állandó Választási Bizottságot: mi az eljárás a referendum megismétlésének ügyében. Azonban meg sem várta a választ, újra kiírta azt. Hátha eléri a botrány a váradi román választók ingerküszöbét, és megértik itt és most ismét a magyarokon lehetne ütni egy nagyot. Hogy a bizonytalanságunk teljes legyen, a szociáldemokraták az RMDSZ javára szavaztak, a Váradon koalíciós liberálisok ellenében...

Ennek a kiszorítósdinak csak a jövő évi választások után lehet véget vetni. S erre valamelyes esély csak akkor marad, ha az erdélyi magyarok is úgy akarják, hogy az RMDSZ legyen a mérleg nyelve. A közvélemény-kutatások ezt ígérik. Rajtunk múlhat kizárólag.

Kimaradt?