Sike Lajos: Mi csináltunk nemzeti hőst Iancuból?


-A A+

Elsöprő többséggel a parlament mégiscsak megszavazta, hogy Avram Iancut hivatalosan is a román nemzet hősének nyilvánítsák. Az RMDSZ képviselői tartózkodtak a szavazásnál, gondoljuk, nem csak azért, mert kis létszámuk miatt amúgy sem befolyásolhatták a végeredményt. Velük vagy nélkülük, ha tetszik nekünk, ha nem tetszik, a nagy többség úgyis azt csinál, amit akar, ami elsősorban az ő érdeke. Négyen viszont nemmel voksoltak. Nevüket azért nem közöljük itt, mert az ő szavazatuknak is csak erkölcsi jelentősége van. (Aki nagyon akarja, az interneten amúgy is megtalálja, hogy kik azok). Ám nem lenne okos dolog, ha valaki hőst csinálna belőlük, mivel a helyzet sokkal bonyolultabb annál, hogy csupán egy „nem” szavazatért most őket is az egekbe emeljük.

Amint a téma kapcsán tapasztaljuk, az 1848-49-es mócvidéki tragikus események (a történészeket és más rokon-szakembereket leszámítva) eléggé egyoldalúan élnek a magyarság köztudatában. Többnyire úgy, hogy mindenért a „havasok királya” által vezetett mócok a felelősök, a mieink pedig csak áldozatok. Pedig már az 1895-ös kiadású Pallas Nagy Lexikonában is azt olvashatjuk: ”Avram Iancu jelszava az volt, hogy nem hiszek a németeknek! Szivesen fogadta öt társával Balcescut Topánfalván, aki a magyarok megsegitésére szólitotta fel. Axente és mások ellenzése mellett is elfogadta a magyarokkal való békét és Abrudbányán kitűzte a magyar nemzeti zászlót.” Tegyük hozzá, mindazok után, hogy korábban egyetlen nyílt össszeütközést nem nyert a magyarok ellen, Iancu már arról tárgyalt, hogy a móc csapatokat az ő tisztjei vezénylik.

Szóval szentnek látszott a béke, vagy inkább a megegyezés, amikor Hatvani Imre őrnagy szabadcsapatával minden tájékozódás és jelzés nélkül viharszerűen rátört a móc felkelőkre, és több ismert vezetőjükkel együtt jó néhányat lekaszabolt, illetve agyonlövetett. A következmények már közismertek: nagy árat fizettünk Hatvani meggondolatlan cselekedetéért! Kemény Farkas még megpróbálta feltartóztatni Iancu sok ezerre duzzadt seregét, de Vasvári Pál és teljes csapatának levágatását már nem akadályozhatta meg, még kevésbé a Kolozsvár felé vonuló horda útjába eső magyar falvak lakosságának lemészárlását. Gondoljunk csak az olyan gazdag és polgárosodott magyar falvakra, mint Magyarigen, amelynek ma jobbára csak a hatalmas neogótikus temploma emlékeztet egykori nagyságára.

Miközben a felelős pesti kormány a horvát és a szerb betöréssel foglalkozott, az erdélyi románok lázongását mintha nem vették volna elég komolyan, pedig az indulatok elszabadulása talán megelőzhető lett volna. Nem eléggé ismert, hogy másokat ne említsünk, Şaguna püspök személyesen járt Pesten, ahol többször is találkozott a forradalmi kormány tagjaival, gróf Széchenyi Istvánt pedig már-már kérlelte, hogy jöjjön Erdélybe, legyen a tartomány királyi biztosa és vegyen részt a balázsfalvi román nagygyűlésen! Mint naplójában is olvashatjuk, Széchenyi szívesen jött volna, de akkor már közlekedési miniszter volt, és szükség volt rá Budapesten.

Talán kormánydöntésre lett volna szükség, hogy mi fontosabb, az erdélyi békesség vagy a gróf szakmai tevékenységnek pár napi, netán néhány heti megszakítása. Jó százötven év után könnyű okosnak lenni, ám mégis eljátszunk a gondolattal: vajon mennyiben különbözne mai helyzetünk, ha a következetes nemzetiségi politikája miatt az erdélyi románok közt is népszerű Széchenyi eljön hozzánk, s lecsillapítja a kedélyeket...

Széchenyinél maradva, írásaiban, de az országgyűlésben is többször felhívja a kormány és az egész nemzet figyelmét a megfontolt, lehetőleg minden körülményt számbavevő cselekvésre. Mert a „szalmaláng-magyar” vakon nekimegy az ellenfélnek, s könnyelműségével sokkal több kárt okoz, mint hasznot. Valami ilyesmi történt Hatvaniékkal is Abrudbányán, jóllehet még csak nem is sejthették, hogy Avram Iancuból akaratlanul is román nemzeti hőst csinálnak. Ám kérdés: vajon tanultunk-e az ilyen kudarcokból? A szólamokban hirdetett nagy nemzeti összeborulás ellenére a magyarság mostani állapota, vele az anyaország alacsony külföldi tekintélye mintha a nem válaszhoz állna jóval közelebb. 



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik