Rostás-Péter István: Nemzeti ünneplőben

Lassan felzárkózunk a görögökhöz: nem a klasszikus kultúra vagy a turizmus terén, leginkább az évente elköltött pirosbetűs naptári ünnepek versenyében. Balkáni második szomszédunk mélyen vallásos társadalmában sok a szent, s az őket övező tisztelet kigyöngyözte a tucatnál is több ünnepet , amivel Hellász kontinentális bajnokká nőtte ki magát az egy esztendőre eső munkaszüneti napok kategóriájában.

Nos, szerdán a hazai Té Há úgy gondolta, régóta dédelgetett reparációt követ el, mihelyt a május 10-ét is bevonultatja a nemzeti pantheonba. Így lett az egykori osztályharcos „Zécsé máj, zécsé máj – nem lesz többet libamáj” végképp avítt és okafogyott, sőt meghaladott, és helyette a fenséges (avagy felséges?) pástétom ünnepévé avanzsál: méghozzá a maga hármas minőségében: mint a királyság napja x 2 = a dinasztia romániai színrelépése és a királyság megalakulása, bónusznak a török uralom alóli felszabadulás évfordulója.

Valójában államunk majdnem holtversenybe került északnyugati szomszédjával; eddig ugyanis irigykedve szemlélték, hogyan tobzódunk magyarként a márciusidusa–augusztushúsz–okt. huszonhárom bermudális övezetében nyakig, időnként fejbúbig a nemzeti érzületben.

Gyanítom, hogy a Mihály királyt két évtizede a reptérről visszatoloncoló Ion Iliescu nem jubilál a parlamenti voks hallattán. És meglehet, vele együtt érez a népnek egy része. Az, amelyik most már kapkodja a fejét, hogy ő akkor mely alkalommal ünnepelje kebelének legbensőbb érzületét, a nemzetit, vagyis mit ünnepeljen: a Nagyrománia megteremtésének – kicsikarásának – momentumát, vagy a hőn áhított unió politikai-szellemi patrónusának, a királyi háznak az ünnepét. Tulajdonképpen azzal van gondban Románia, a jelenleg köztársaságként magát tételező államforma, hogy mindkét (a január 24-i kisegyesüléssel mindhárom) ünnepe koronás főkhöz kötődik: Cuzához és a Hohenzollernhez. Az egykori trojka elhalványult, már felnőttek nemzedékek, amelyek csak az oral history révén kapnak infót arról, hogy március hat, meg augusztus 23., illetve december 30.

A legnagyobb szépséghibája a szerdai voksnak, hogy nem lehetett egyből szabadnappá kiáltani ki ezt az extramajálist. Arra mindenképp jó viszont, hogy ébren tartsa a népekben a zavart, a kételyt és a bizonytalanságot: jobb-e trikolór-illatú miccsek mellé heveredve ünnepelni, vagy a ködös, zimankós decemberben forralt borral koccintani két didergés között.

Hogy emberfiának melyik az előnyösebb, nincs kétségem, de a nemzeti érzület, az kérem kényes, rafinált  portéka, arrról nem lehessen tudni… 

Kimaradt?