Krebsz János: Átnevezhetnék

Valamikor a rendszerváltozás hajnalán elérte a magyar társadalmat az átkeresztelési láz, az új demokráciát képviselők nekiestek a kommunista ikonoknak és gyilkosoknak, dőltek a szobrok, hullottak az utcatáblák, kaptak új vagy régi nevet a közterületek. A forradalmi hevületnek csak a költségvetési korlátok szabtak határt.

A kisvárosban, ahol élek, majdnem József Attila is áldozatul esett. Az újkonzervatív városatyák műveltségében „kommunista költő” címke alá került a név. Mint a helyi gimnázium oszlopos tanára, javasoltam a szerző életművének tanulmányozását, mielőtt ítélkezésbe fogunk. Bár céljaiban kiváló, gyakorlatában megvalósíthatatlan volt a javaslat. Majd arra a határozott kijelentésre ragadtattam magam, hogy tüntetést szervezek a városháza elé, ha és amennyiben. Komolyan hittem akkor, hogy lennénk pár százan a demonstráción József Attila olvasói. A városatyák azonban megrettentek, és maradt az utcánk a munkásosztály (hardworking people) költőjéé, ha már a proletár utókor nem valósult meg.

Ha csak egy címjegyzéket a kezünkbe veszünk, vagy település-térképeket tanulmányozunk, a kommunista múlt nevei elég sok helyen köztünk vannak még. Vörös Hadsereg és Felszabadulás utak, Zalka Máté és Korvin Ottó utcák, Béke terek és Ságvári lakótelepek. Mártírok, hősök, áldozatok és gyilkosok vegyesen.

Természetesen ideológiai harc zajlik most is ezen a fronton, fasiszta írók és kommunista mozgalmárok nevét akarják itt levenni, ott felakasztani, és ez megosztja a társadalmat. Tenfiak támadnak a szép haza keblére. Most éppen Ságvári Endre a komcsi név, akiről mindeddig jóhírű gimnázium volt elnevezve Szegeden. A kormány törvényt alkotott elnevezés ügyben, amely tiltja az elnyomó rendszerek uralmát elősegítők névhasználatát, az Akadémia állást foglaló névjegyzéket adott ki történelmi múltunk hőseiről és árulóiról, hogy kiről lehet közterületet elnevezni, vagy nem. Ságvári éppen antifasiszta volt, amely fogalomkörben nem sokat tudunk felmutatni a második világháború idején. Akkor még egységesebb volt a nemzet. De kommunista volt. A kommunistákat pedig le kell győzni.

A közvélemény érzékeli, hogy a nemzeti kormány éppen ezen a szimbolikus fronton kezd teret veszteni, fogalmakat átértelmezni, az újkeletű orosz-barátság a korábbi kommunista-ellenességgel nehezen elegyíthető, Putyin koszorúzza az ’56-ot leverő szovjet hősök temetőjét, egykori kommunistákra épül még mindig a titkosszolgálat, nem lehet nyilvánosságra hozni a diktatúra ügynöklistáit, és a keleti nyitás is kétes pedigréjű demokráciák irányába történik. (Emlékeztetnék, hogy az SZDSZ nagyívű elsüllyedése akkor kezdődött, amikor felhagytak a harcos antikommunistasággal.)

Most van a küzdelemben kormányzati arrogancia, forradalmi védelmi harc, jogászkodás. Paks2 hasonlít a Bős-Nagymaros projektre, a kormányzat kommunikációja elszakadt a valóságtól (a minisztérium szógyűjteményt ad ki: Az ágazati kommunikáció ajánlott és nem használható elemeiről), csikorogva orientációt váltunk, átértékeljük a történelem eseményeit, mindannyian érezzük, hogy valami változásnak kellene következnie. Ugyanúgy, mint ’89-ben. Csak akkor tele voltunk hittel és bizakodással, hogy József Attila átmenthető a szabadság szülte új rendbe, és lesz a dolgozó népnek okos gyülekezete.

Kimaradt?