Ágoston Hugó: Kis román polporn

Felfokozott ünnep, befészkelődő tél, kusza politikai helyzet. „Életkortól, társadalmi helyzettől, etnikai vagy felekezeti hovatartozástól függetlenül mindannyian románok vagyunk, és fontos közös célunk a magunk és a gyermekeink számára egy jobb és biztonságosabb életet teremteni itt, hazánkban” – jelentette ki a nemzeti ünnep alkalmából a novemberi államelnöki döntő egyik résztvevője. Nem tudom, hány kisebbséginek, mondjuk hány magyar embernek dobogtatja meg a szívét ez a „mindannyian”. És hányan szavaznának meg egy magyar jelöltet, aki azt mondja magáról, hogy román...

Számomra inkább azért ünnep ez a december, mert lezár egy gyötrelmes évtizedet. Románia e századi politikatörtének első kulcsmomentuma, nem először (de utoljára) idézem fel: 2004 tavasza. A szinte teljhatalmú – a román igazságszolgáltatás dicsőségére külön korrupcióellenes ügyészséget alapító – miniszterelnök beavatkozik a harmadik hatalmi ág működésébe. Irodájában a belügyminisztériumi államtitkár tábornok és az antikorrupciós főügyész várja válaszát a román kereskedelmi flotta ügyében. A szakvélemény: nyolcvankét ember alaposan megdézsmálta a nemzeti vagyont. A főkolompos nem más, mint a miniszterelnök ellenjelöltje a legmagasabb állami tisztségre. A tisztek izgatottan vágnak egymás szavába: „Bombabiztos dosszié, védhetetlen... Tíz év, mint a sicc!” A kormányfő elmélázva néz ki az ablakon. Politikai ellenfél? Hiszen az a szomszéd, a két család összejár, közös ivászatok... Visszafordul, tenyerével végigsimít az asztalon fekvő papíron: „Nem, mi nem teszünk ilyet!” De hát nem lenne joga beleszólni! A sors éles fordulatot vesz. Nyolc év múlva a jog professzora a börtönben rájön, hogy mások „tesznek ilyet”, sőt még ilyenebbeket is.

A történelem évtized múltán két lényeges mozzanatban megismétlődik. 2004-ben a későbbi győztes (a „zokogó majom”) egy tétova tekintetű, Stolo nevű robotot félreállítva válik elnökjelöltté, majd a döntő két fordulója között a „hamisító szoftver” diverziójával készteti tömeges szavazásra a feltüzelt embereket. 2014-ben, idén, a jobboldali jelölt először pártelnöki, majd államelnök-jelölti pozíciójától fosztja meg s dobja a történelem szemétládájába Liliom nevű jótevőjét, majd a döntőben a külföldi botrány hullámain fordul meg gyökeresen a választás eredménye. (Pedig közben tíz év alatt az amerikai nagykövetség eléggé kicserélődött.) A különbség annyi, hogy most a győztes egy tétova tekintetű robot. Távirányítóját három geopolitikai nagyhatalom használná; egy dologban egyetértenek: a hadszíntér a mi régiónk.

Itthon a vesztes tábor Klausztrofóbiában szenvedő vezetői ész nélkül áldozzák fel egymást és magukat. A miniszterelnök bocsánatot kér mindentől és mindenkitől, aki él és mozog; zárt körben, majd sajtónyilvánosan is bejelenti: kész lemondani kormánytisztségéről, ha a megválasztott államelnök szavatolja, hogy az alkotmánynak megfelelően az új kormányfőt a parlamenti többség köreiből nevezi ki. (A még Cotroceni-ben agonizáló régi államelnök krónikus szavatolási-alkotmánybetartási képtelensége miatt ebben az ügyben nem szólítható meg: öt éve épp a szebenit nem volt hajlandó kinevezni kormányfőnek, a parlamenti többség akarata ellenére, helyette egy háromszoros beszédfrekvenciára állított, Boc nevű robotot emelve ölébe.) A miniszterelnök – miután két szocialista elődje hasonló deus ex machinák folytán bukott meg – a pártelnöki mandátumát is a választmányra bízza, lemondását természetesen nem fogadják el. Valakik tehát a párt élén akarják tartani, és valakik (nem feltétlenül ugyanazok) a kormány élén is meg akarják tartani. Nem hallgatva trollok százezreire.

Két évvel ezelőtt a miniszterelnök végleg elintézhette volna az államfőt, akinek menesztését több mint hétmillió ember pecsételte le, de nem meg. „Nem, ti nem tesztek ilyet!” – intett be Brüsszel, s az alkotmánybíróság egy éjszakai beosonás során hamisított dokumentum alapján tisztségében tartotta a játékost. A miniszterelnök nem kockáztatott – inkább lepaktált. „Pe cine nu laşi să moară, nu te lasă să trăieşti” (Akit nem hagysz meghalni, nem hagy téged élni) – mondja mélyenszántóan a román közmondás. Mintha kezdene kiderülni azonban, hogy a tragikomikus paktum nem az intézmények működését és egyensúlyát szavatolta, hanem egyfajta érdekközösséget és kezességet a két jómadár között. Bunda lehetett, miközben a szurkolóik még mindig vájják egymás szemét. Talán majd kiderül a huncutság. Meglehet, a szebeni szálfa választási győzelme lórúgásszerűbben érintette a daimoni E. U. asszony pártfogóját, mint a a kampányra mélyrománnak beöltözött vesztest. Most az a legérdekesebb kérdés, hogy a nagy kölcsönös feljelentősdi és a láncreakciószerű vallomásözön nyomán meddig, milyen magasra jut el a nekilódult DNA a maffiák leleplezésében és a korrupt politikusok törvény elé citálásában. Lehullnak-e a legnagyobb fejek is? Mindkét oldalon!?

A fészbuk-mozgósította fiatalok itthon és külföldön „Le a kommunizmussal!” jelszó alatt tüntettek. Úgy tűnt, Victor Ponta személyesíti meg számukra a kommunizmust. (Ahogy Tőkés László számára az RMDSZ.) Tömeglélektani magyarázat létezik – közhely, hogy minden katonaköteles korú nemzedék legalább egyszer meg akarja buktatni a kommunizmust –, de azt talán mégis figyelembe vehették volna, hogy Victor Ponta nemcsak hogy nem volt kommunista, de egyenesen résztvevője volt az Egyetem téri antikommunista tüntetéseknek, s még a kampányfőnöke sem volt párttag a régi rendszerben. Ezzel szemben nagyon az volt az államelnök, szekuval és nemzetközi csencseléssel súlyosbítva... Mindkét fél a változást tűzte zászlajára, a szurkolók is – csak éppen nem ugyanarra gondoltak. Az egyik egy bűnös rendszert, a másik egy tojáshéjjal a fenekén bravúroskodó parvenüt készült leváltani.

Ha már a „kommunistaellenes” tüntetésekről van szó, veszélyes vizekre evez egy gyorselemzés szerzője: emlékeztet arra, hogy a hitleri Németországban is ezt kiabálták először, utána jött a „Le a zsidókkal!” Eszembe se jut megkérdőjelezni a külföldi szavazás szabotálása miatt kibontakozott tüntetések jogosságát. Gondolatban sem foglalkozom a bizonyíthatatlan gyanúsítással, hogy helyenként egyes tüntetők tulajdonképpen szociális jogaik mellett álltak ki. (Olyan értelemben, hogy kevesellték a szavazatukért kapott negyven – húsz előtte + húsz utána – eurót. Sok aljas rágalom...) Viszont a külföldön történteket, a nehezítő körülmények ellenére (például hogyan lehet bebizonyítani, hogy az összegyűltek valóban mind szavazni jöttek?), csakugyan ki kell vizsgálni! Az állampolgárok alkotmányos jogának korlátozása olyannyira komolyan veendő, hogy már a 2009-es visszásságoknak utána kell járni. Öt évvel ezelőtt összehasonlíthatatlanul kevesebben szavaztak (igaz, ezt ellensúlyozta a szavazatonkénti négy másodperces frekvencia Párizsban), de akkor is rengetegen rekedtek kinn, zúgolódás is volt, rendfenntartók erőszakos beavatkozása, talán még kommunistázás is. A Központi Választási Iroda sok takaros jegyzőkönyvet tartogat – kéretik azokat is kivizsgálni! Az összest, és akkor már kronológiai sorrendben.

Netán igaza volna annak a másik elemzőnek, aki szerint két terv létezett? Az A szcenárió szerint az illetékeseket valami olyan döntésbe kellett volna belekényszeríteni a külföldi szavazókörökkel, amellyel túllépik a hatáskörüket, aminek alapján – ha a favorit győz – semmisnek lehet tekinteni s meg kell ismételtetni a választásokat, majd akár börtönre lehet ítélni a miniszterelnököt és a külügyminisztert. A B szcenárió szerint az ANI keresete alapján a „politrukot” a győzelme után mondja ki összeférhetetlennek a Legfelső Bíróság, a választást meg kell ismételni – addig is marad az „ügyvivő” elnök stb. A fészbukos mozgósítás nyomán a kategorikus eredmény mindkét forgatókönyvet meghiúsította. Már ha tényleg voltak ilyen tervek valakinek a fejében. A történelmet mindenesetre a győztes írja. A győztes pedig egyelőre az ország visszavételéről beszél, hatalomátvételt vizionál, arról viszont szót sem ejt, hogy azoknak a román állampolgároknak is elnöke lesz, akik nem rá szavaztak. Mire, kire is hasonlít ez?

A kampány emlékezetes mozzanata volt a két tévévita. Még „tudományos” elemzés is született arról, hogy ki miben hazudott. Emlékszünk a „technikai recesszióra” és az „illeték- meg adóemelésekre” és társaira? Általában arra a , hogy milyen rosszul áll a gazdaság szénája? Nos, most tudjuk, ki hazudott! Az, aki azt állította, hogy 1. recesszióban volt az ország – mert az ország nem volt recesszióban, sem „technikaiban” s még kevésbé valódiban!, 2. aki azt állította, hogy drágulni fog a földgáz – mert nem fog drágulni, legalábbis ha valami rendkívüli nem történik!, 3. aki azt mondta, hogy 2015-ben emelkedni fognak a díjak, adók, illetékek – nem fognak emelkedni!, 4. aki azt állította, hogy a kormány feladja az egységes adókulcsot – nem fogja feladni! Mi több, van miből kifizetni a munkaadók társadalombiztosítási hozzájárulásának (CAS) a csökkentését (mekkora cirkusz volt ekörül is!), a nyugdíj- és béremeléseket (orvosok, „peches” pedagógusok!), a 600 ezer kiskorú és több tízezer fogyatékkal élő támogatását... Van miből tartani a költségvetési hiányt. Törleszteni hatalmas adósságot. Az Emerging Europe Monitor becslése szerint Románia nemzeti összterméke 2015-ben 3,4 százalékkal, 2016-ban 3,6 százalékkal növekedik, tartva előkelő pozícióját az uniós ranglistán. 2011-ben az európai alapok lehívása három (!) százalékos volt, ez év végére meghaladja az ötven százalékot, a jövő év végére eléri a nyolcvan százalékot. Négy évvel a csatlakozás után három százalék, újabb négy évvel utána nyolcvan! Nem azt mondom, hogy a helyzet rózsás, mert nem az; bizonyára lehet több mutatót találni, amelyekben visszaesés mutatható ki. Ez nem változtat azon, hogy a felsorolt „tételekben” a jobboldal jelöltje hazudott. Meglehet, ez volt a legnagyobb diverzió. Mert az emberek félelmeit, szorongásait táplálva befolyásolta opcióikat. Persze nem a választók a hibásak, hiszen az egész sajtó, propagandisták serege dolgozott a nagy művön – ugyanakkor nyilvánvalóan követett el hibákat a kormány(fő) is.

Az RMDSZ kiugrására vonatkozó kollektív döntést csak helyeselni lehet! Miként ugyanannak a Szövetségi Állandó Tanácsnak volt az egyhangú javaslata az is, hogy a magyar választók „belátására” bízza, kire szavaznak. Népünk ezt nem fogadta meg, a magyarok több mint nyolcvan százaléka „másképp voksolt”. Márpedig, ahogyan korunk egyik klasszikusa szokott eredetiségével megállapította, a népnek mindig igaza van. (Hozzátehető: a népbe beletartoznak a véleményformáló újságírók és a kollektív bölcsességet megszemélyesítő személytelen trollok is...) Elgondolni is rossz, mi lett volna, ha az RMDSZ – miközben elmondta, miért lehetett az egyik jelölttel jól dolgozni, a másikkal meg sehogy – konkrétan hivatkozott volna arra, hogyan fúrta meg a hazai németek szervezete a kisebbségi törvényt: felháborodásukban a véleményformáló népi trollok és a megyei káderek 95 százalékba hajszolták volna a magyarságot, utána meg talán ki a parlamentből is, ha már lúd, legyen kövér. (Úgy tűnik, valakiknek ez a célja: az érdekképviselet végzetes legyengítése, hogy majd fütyiék átvegyék a kézi vezérlést.) Egyelőre, paradoxális módon, Romániában mintha egyetlen ember szeretné kormányon látni az RMDSZ-t: a miniszterelnök.

A nép véleményére továbbra is figyelni kell. Nem létezik, hogy az erdélyi magyar szavazók több mint nyolcvan százaléka által megválasztott új államelnök ne oldaná meg, legalábbis ne támogatná a magyarság jogos követeléseit

Kimaradt?