Gál Mária: Forradalom és a kisgömböc

Ötvennyolc évvel az ötvenhatos forradalom után is szabadságszerető nép maradt a magyar. Nem engedünk az 56-ból – kikérjük és kiharcoljuk magunknak, hogy szabadon építhessük saját diktatúránkat, vagy legalábbis vezér- és tekintélyelvű sajátos kis illiberális magyar demokráciánkat.

Ötvennyolc éve, hogy a szabadságért és a demokráciáért vér folyt és orosz tankok dübörögtek Budapest utcáin. Most csend van. És bénultság. Rezsidemokrácia.

Igaza van a reklámszakembereknek, hogy csomagolás kérdése a siker. Magyarországon szavakba, jelszavakba, üres lózungokba csomagol a kormányzat, de mi tagadás, annyira mesteri módon, hogy 2006 óta minden választási megmérettetésen földrengésszerű győzelmet arattak.

Igaz, hogy ez is csak látszat, s mint olyan csalóka, de hát kit érdekel az, ami nem látszik? A kétharmadok rendre jönnek, de ehhez rendre módosítani kell alkotmányt, választási törvényeket. Nem gond ez a Kossuth téri Bólogató Jánosoknak, ez a dolguk, ezt teszik, ha nem akarnak kihullani a pixisből. Márpedig nem akarnak, mert ők is tudják, hogy az Európai Unión kívül talán tényleg van élet, de Magyarországon a Nemzeti Együttműködés Rendszerén (NER) kívül annál kevésbé.

A látszatot kissé megpiszkálva már kevésbé fényesek ezek a győzelmek, a kétharmad még egyharmad sincs. Alkalomról-alkalomra csökken a választási kedv, s kopik az „egy a tábor, egy a zászló” vonzereje is. Zászló tényleg csak egy van, minden mást kiütöttek nyeregből. Más tábor sincs, csak tehetetlen, egymásra mutogató, marakodó talajvesztettek, akiket ha fel nem is szippantott a NER-gépezet, de hosszú időre padlóra küldött.

De a bizonyos zászló alatt is egyre kisebb a gyurakodás. A 2010-es jóval több, mint két és fél milliós szavazótábor a mostani önkormányzati választásra másfél milliósra zsugorodott, a részvételi arány pedig történelmi mélypontra süllyedt. Miközben a Fidesz választásról-választásra százezrével veszít szavazót (október 12-én háromszázezerrel kevesebb voksot kapott, mint négy éve), győzelme egyre nagyobb. Ezúttal a választásra jogosultak nem egészen húsz százaléka támogatta a kormányzat táborát, a módosított választási törvénynek is köszönhetően ez elegendő volt az összes megye és a legtöbb megyei jogú város, a főváros és a kisebb települések túlnyomó/elsöprő többségének elhódításához.

Csomagolás, választási törvény kérdése az egész.  Ellenfél nélkül különben sem lehet túl nehéz győzni.

Ceauşescut állítólag az üres has és hideg lakások miatti elégedetlenség döntötte meg annyira látványosan. Orbánék menetelésének telhetetlenségük, a kisgömböc szindróma fog előbb-utóbb véget vetni. Hamarabb, mint a korgó gyomor, mert azt még egyelőre tökéletesen tudják himnusszal orvosolni.

A mindent lenyelő kisgömböc törvényszerűen eldurran. A mai magyar hatalom pedig vészesen közeleg efelé, már azt sem bírja elviselni, hogy egy-két helyen győzni tudott az ellenzék. Ezekben a kerületekben, településeken azonnal csalást kiáltottak, merthogy már milyen dolog az, hogy valakik belerondítanak ebbe a szép győzelembe? Ezeken a helyeken biztos átverték a szavazókat, különben tudták volna, hogy a népnek az kell, amit a Vezér mond. Ahol mégsem ez kellett, ahol hamis prófétának hittek, veselkedjenek neki újra, válasszanak addig, míg képesek lesznek meghozni a helyes döntést.

Még nem tudni, hány helyen ismétlik meg végül az önkormányzati választást, de azt igen, hogy csakis olyan településeken, ahol nem a Fidesz jelöltje nyert.

A nagy stratéga azonban elszámolni látszik magát. Ellenfél nélkül nem lehet fenntartani a harci kedvet, a harcra és ellenségképre épülő Nemzeti Együttműködés Rendszerét, az unortodox magyar demokráciát. Ha nincs ellenség, nem kell zászló, ha nincs veszély, nincs miért harcolni. Ha nincs harc, nem kell hadvezér. Háborúk sokasága bizonyítja, hogy a frontról visszatért katonák többsége nagyon nagy erőfeszítések révén tud csak, ha egyáltalán tud, visszailleszkedni a békés mindennapokba, s rombolás helyett építésre, harc helyett együttműködésre berendezkedni. Sokan közülük zsoldosokká válnak, bűnszövetkezetek, terrorcsoportok fizetett katonáivá, csak hogy harcolhassanak. Akár korábbi gazdájuk ellen is, aki harc és életcél nélkül hagyta őket.

A magyar sem kivétel. A rendszer, amely nem kínál választási lehetőséget, önmagát számolja fel – a mohó kisgömböc törvényszerűen eldurran, mert az egykoron kívül egymásnak feszülő erők belülről kezdik el feszíteni a nagyobbá azóta sem vált gömböcöt.

Ma 1956 forradalmát és a Magyar Köztársaság 1989-es kikiáltását ünnepli Magyarország. A rezsim pedig önmagát, amint az ünnepi beszédekből kitűnik. Nagy Imre neve már csak véletlenszerűen bukkan fel, a huszonöt évvel ezelőtti vérmentes forradalomról, a köztársaság kikiáltásáról gyakorlatilag szó sem esik.

Miért is esne? A köztársaságot eltörölte a kétharmados népakarattal, s Békemenettel is szentesített új alkotmány. Nagy Imre szobra azonban még áll – a kényszerforradalmáré, aki saját rendszere ellen lázadt fel, mert másképp nem tehetett.

A történelem ismétli önmagát. Történelmi léptékben. 

Kimaradt?