Krebsz János: Úgy tetszik

Úgy tetszik, mostanában nem divatos Márai, pedig a posztumusz hazatérés után sokat idézgették politikusok is, gondolkodók is. Olyan irányban változott a hazai közgondolkodás, hogy nehéz beleilleszteni valakit, aki mind a Horthy-rendszerrel, mind Kádár szocializmusával elvi alapon szemben állt. Mintha mára vagylagossá vált volna ennek a két korszaknak a megítélése, amennyiben elutasítod az egyiket, automatikusan besorolnak a másik hívei közé. A szellemi függetlenség oly ritka lett, hogy már fel sem ismerik.

A regényei valamiért időszerűtlenné váltak, de a tartás meg az életpélda, ami a leginkább múlandónak látszik, egyre ércesebben szól. A naplóit olvasom már jó ideje, meg-megszakításokkal és ugrálva az időben, most párhuzamosan a második világháborús éveket és a hatvanasokat Amerikában. Egyébként a napló műfaja időről időre divatba jön, aztán érdektelenné válik, hogy mások mit gondoltak anno ekkor meg akkor. Nagyon nehéz lenne a kínálatból elővenni valamelyik nagy naplóírót, aki az őszinteség és napi hordalék egyensúlyát meg tudta teremteni. Elszánt műfaj, a pillanatnyi véleményt a múló évtizedek hitelesítik, ha erkölcs és gondolat van mögötte.

Márai egyértelműen szellemi naplót vezet, a világ történéseiből a jelentősek mindenképpen reakciót váltanak ki, és ezzel egyforma rangban ott van az aktuális olvasmány. Valamelyik magyar klasszikus, egy világirodalmi személyiség hosszasan, és történelmi, filozófiai, szellemi kalandok, minden bölcsesség, amit csak a könyvek világa nyújtani tud.

És rögtön ott a 43-44-es naplóban egy erőszakos téveszme cáfolata. Sokan, történészek, ideológusok, emlékmű-állítók fáradoznak annak elhitetésével: a magyar politikai és szellemi elit úgy hitte, hogy némi kényszermunkára szállítják el a zsidókat a koncentrációs táborokba, és Horthy amint megtudta az igazságot, abban a pillanatban leállította a deportálásokat, és így menekült meg Budapest zsidó lakosságának többsége. Ezzel szemben 1943-ban és 1944-ben egy budapesti magyar író pontosan tudja, leírja, mekkora batyut vihet egy zsidó a gettóba, milyen körülmények között vannak „elszállásolva”, hogy kétszázasával hajtják őket az ötven személy szállítására alkalmas vagonokba, hogy két vödör vizet tesznek be, és százalékosan mennyien halnak meg az egy hét alatt, mire Auschwitzba érnek… És pontosan leírja azt a ’keresztény magyar úri középosztály’ magatartást, amely a zsidóvagyon sunyi megszerzésével ügyesen asszisztál az évszázad bűnéhez. Nem mocskolja be a kezét, de részesedik a haszonból.

Márai úgy gondolja ekkoriban, hogy tízmillióból kell legyen háromezer igaz, vagy csak háromszáz becsületes, európai. Hogy miről lehet őket felismerni? Nem használják anyagi haszonszerzésre az adott történelmi, politikai helyzetet.

Ezen a kategorikus megfogalmazáson azóta sem fejlődtünk túl, vagy még mindig nem nőttünk fel ennyire, mert az ember képes arra, hogy megállapítsa, mi a helyes az erkölcs szempontjából.

Elgondolkodhatunk a mércén az Unió meg hazánk kül- és belpolitikája tekintetében, meg odaállíthatjuk mellé mai politikusainkat, ha úgy tetszik. 

Kimaradt?