Ambrus Attila: A megelevenítő iskola

Majdnem megfeledkeztem róla – ahogyan megfeledkezett az erdélyi magyar sajtó is –: augusztusban múlt 85 éve annak, hogy Benedek Elek kezéből kiesett a toll. Igaz, ki gondol ma Elek apóra, hiszen a mesét ma mások mondják helyette és nem nevelő, okító célzattal, hanem szavazatszerzés reményében...

Nem is jutott volna eszembe, ha nem a pótérettségi időszakába léptünk volna. Ha nem kérdeznek rám vajdasági ismerőseim: mi az oka annak, hogy idén is sikertelenül érettségizett a diákok mintegy fele a zömében magyarok lakta megyékben? Vállalva a vádat, hogy túlságosan is leegyszerűsítve látom és láttatom a rendkívül összetett problémát, válaszolok.

Sokáig azzal magyarázták a katasztrofális eredményt, hogy videokamerás megfigyelő rendszerek felszerelésével megakadályozták az addig oly gyakori puskázást, másolást és azt a széles körben elterjedt gyakorlatot, hogy a felügyelő tanárok segítenek a feladatokkal nehezen megbirkózó nebulóknak. A megfigyelő rendszer telepítését az utolsó pillanatban jelentették be, így a diákok nem tudhatták, hogy az érettségi csalásnak vége. Tavaly, idén viszont tudhatták, mégsem készültek többet, jobban.

A diákok, a szülők, a szakminisztérium is a felkészítő tanárokat okolja. Ám fölösleges bűnbakká avatni a pedagógusokat! Az idei érettségi vizsgán ismét a romániai oktatási rendszer bukott meg.

A magyar megyék gyenge eredményei egyrészt – de nem elsősorban – azzal magyarázhatóak, hogy az erdélyi magyar diákoknak román nyelv és irodalomból is érettségizniük kell. Ráadásul ugyanazokat a tételeket kell megoldaniuk, mint a román anyanyelvű társaiknak. A középiskolában irodalomelméletet és -történetet tanulnak, az érettségi vizsgán pedig nyelvi kompetenciákat kérnek számon tőlük. Nem csoda, ha a székelyföldi diákok fele elégtelenül teljesített, hiszen a román tanulók fele sem írta meg az anyanyelvi vizsgán az átmenő jegyet.

A katasztrófa legfőbb oka azonban az, hogy Romániában a fiatalok szinte mindegyike elméleti oktatásnak a részese. Szinte azt írtam: szenvedője. Az inasképzést, a szakmák, mesterségek tanítását évek óta megszüntették. A szakközépiskolákban is csak a fémmegmunkálás, az építkezés, a villanyszerelés elméleti kérdéseit tanulják, annak gyakorlatát nem. Ezeknek az iskoláknak a diákjai is érettségiznek, matematikából például integrálásból, deriválásból, mátrixok szorzatából.

Németországban a fiatalok 40 százaléka érettségizik, 60 százalékuk szakmát tanul, amelyből aztán jól megél. Romániában minden tizennyolcadik évét betöltött diák érettségizik, és ugye, minő meglepetés: 40 százalékuk abszolvál, 60 százalékuk nem!

Ezek az adatok gondolkoztathatnák el igazán a szülőket! Nem igaz, hogy csak a diplomások boldogok, a jó szakik nem. Olvassák el Benedek Elek Testamentumát, mindenkinél meggyőzőbben bizonyítja, hogy az üres fejű aktakukacoknál becsülendőbbek a jó kezű mesteremberek. Sőt, sikeresebbek, gazdagabbak is: „Fiam, Jankó, látom, hogy sem kedved, sem tehetséged a tanulásra. Szeretném, ha becsületesen végezhetnéd az iskolákat, de minthogy ezt nem remélhetem, valami mesterségre adlak, fiam. Többször megfigyeltem, hogy kezed rááll a faragásra, s zsebkéseddel nem egy csinos munkát végeztél már. Fiam, Jankó, beadlak asztalosinasnak. Na, ne pityeregj, nincs abban semmi szégyenleni való. Szégyellje magát az a gyerek, ki ok nélkül költeti a szüleit: kit esztendőről esztendőre ajándékkal és könyörgéssel mentenek meg a bukástól. Te, fiam, légy büszke rá, hogy nem akarod csalni szüleidet s még idejében oly pályára mégy, ahol talpig ember válhatik belőleg. A becsületes munka nem szégyen, fiam. S ne hidd, hogy csak azokból a fiúkból lesznek boldog emberek, kik tehetséggel vagy tehetség nélkül, végigtanulják az iskolákat. Száz példát mondhatnék neked arra, hogy gazdag és szegény szülők keservesen megsiratták, amiért kedv és tehetség nélkül tanuló gyermeküket végig erőszakolták az iskolákon, s mikor már arra került a sor, hogy megéljenek a maguk emberségéből: elzüllöttek, mert csak névszerint jártak iskolába, valójában lopták az időt s szüleiknek a pénzét.”

Ennek ellenére ma senki sem akar mesterségeket tanítani, csak a deriválást, a marketing, az irodalom és géntechnológia, a kommunikáció elméletét. Miért. A választ szintén Benedek Eleknél találjuk: „Tudod-e fiam, mi az igazi magyarázata annak, hogy úri szülők, kiknek különben néha a legszükségesebbet is meg kell vonni saját maguktól, csak hogy gyermekük gond nélkül lehessen az iskolában, – annyira féltik gyermeküket az iparosságtól? Talán mert nehéz a kalapács, a gyalu, a bárd? Nem, fiam, hisz a gyalu, a kalapács, a bárd nem nehezebb a könyvnél, a tollnál, a cirkalomnál. Ezek a szülők nem a gyermekeiket, hanem saját magukat féltik. Attól félnek – mint ama levél írója is –, hogy a mesterség megbecsteleníti a családot.”

Hogy nem jól van ez így, nem először firtatom. Nem először kérdezem, hogy miért nincsenek komoly szakmunkásképző iskolák Romániában. Válasz az illetékesektől soha sem érkezik. Csak minden júliusban, az érettségi eredmények kifüggesztésekor az újabb és újabb hidegzuhany.

Nem ártana hát, ha a politikai vezetők, pedagógusok, szülők számára ismét kedvelt szerzővé válna Benedek Elek.

Ha nem feledkeznénk meg arról, hogy szeptemberben lesz születésének 155 évfordulója. Nem sokkal azután, hogy elkezdődik az iskola. Amelynek legszörnyűbb hibáját ő maga tárta fel: nincs benne lélek.

Amit 1896-ban a tankönyvszerző Benedek Elek leírt, az ma is érvényes a tantervekre, tankönyvekre. Azok akkoriban is rosszak voltak, ma is azok. Száraz, lelketlen kivonatai az ismereteknek, a tudománynak. Felemás, zavaros mondatok, nyelvérzéket rontó kivonatos nyelv, mű- és idegen szavak végtelen sora. És ezen már csak egyvalaki segíthet: a tanító, a tanár, aki sutba dob minden abszurd előírást, lemond a tankönyvek tudományoskodó bikkfanyelvéről, megkönyörül a növendékein, s lelket önt a sivárnak szánt, eleve élvezhetetlennek gyártott tartalomba. Ennek eredményeként aztán a gyermek tudománya nem üres, lelketlen ismeret lesz, hanem olyan tudás, amely megelevenít.

Nem csak a kettős évforduló kapcsán érdemes hát Benedek Elekre figyelni. Hanem azért jó lenne már arról értekezni, hogy felismeréseinek köszönhetően is eredményes az erdélyi magyar oktatás. A szakmai képzés is!

Kimaradt?