Gál Mária: Tudatzavar

A második világháború végén, az újraépítés idején már az újra teljes egészében romániaivá vált erdélyi magyar kisebbségi közösség felsorakozott a baloldali Magyar Népi Szövetség mögé. Renitensek – mint most az empépések, éementések stb. – akkor is voltak: ők voltak a magyar szociáldemokraták, akik a Román Szociáldemokrata Párt tagozataként működtek, amíg lehetett, akiknek nem tetszett az MNSZ kompromisszumkészsége, tárgyalási- és együttműködési hajlandósága az aktuális román hatalommal. Hiába ért el komoly sikereket Balogh Edgár, Kurkó Gyárfás és Csákány Béla csapata, az sosem volt elég. Olyanok is voltak, akik a nagyhatalmaktól várták el, levélben kérték Erdély státusának újragondolását, s ezáltal a magyar kisebbség helyzetének rendezését. Naivitás persze, de máig működő közösségi reflex.

A kitelepítés, a lakosságcsere gondolata is megszületett, nem román, hanem igenis erdélyi magyar ellenzéki fejekben, de hálistennek hamvába halt, s nem kellett megélnünk a felvidékiek kálváriáját.

Az 1989 decemberi forradalom és rendszerváltás után gyakorlatilag az egykori MNSZ-modell alapján – amely maga is a Kós Károly-i modellre épült – létrejött az RMDSZ. Vezetői sohasem vették jónéven, ha a Magyar Népi Szövetséghez hasonlítgatták az érdekvédelmi szervezetüket. Pedig az MNSZ az erdélyi magyar kisebbségtörténet talán legsikeresebb formációja volt, s bizony Balogh Edgáréknak, az MNSZ reálpolitikájának köszönhetjük, hogy akkoriban sikerült többek között olyan iskolahálózatot kiépíteni, amelynek romjain még a hetvenes, nyolcvanas években mi is felnőhettünk és magyarul tanulhattunk legalább középiskolás szinten.

Azt sem szerette az erdélyi magyarság, s immár nem az RMDSZ-re gondolok, ha arra emlékeztették, főleg román berkekből, hogy a negyvenes években „egyemberként” sorakozott fel a baloldali ideológia mögött, hogy a Román Kommunista Párt hű támasza volt, hogy a Pártot kezdetben csak kisebbségiek vezették. Nem tetszett, de igaz volt. Az RKP kezdeti vezetői, sőt tagjai is: túlnyomó többségben magyarok, zsidók, bolgárok voltak.

Az 1946-os utolsó szabad választáson, Kolozsváron tömegek álltak sorban, hogy leadhassák voksukat az MNSZ-re. Korabeliek visszaemlékezéséből tudom, hogy a sorban az apácák is ott álltak. Nem valószínű, hogy baloldaliak lettek volna, mint ahogy a voksolók nagy része sem. De annak idején a baloldaliság volt a divat, hát azt mutattuk, és mindenekelőtt kisebbségi jogainkat tartottuk szem előtt.

Mert nem csak divatból vált baloldalivá a közösség. A kisebbségek – nem csak a magyarság – a kommunista ideológia által hirdetett egyenlőség, testvériségben látták a menedéket a megszenvedett fasizmus után. A magyarok Grozáékban vélték felfedezni a Maniu gárda és a mögötte álló jobboldali történelmi pártok ellenszerét, kezdetben pedig az orosz katonai adminisztrációnál keresték – és bizony találták meg! – a visszatérő román adminisztráció üldöztetése, kisebbségellenes intézkedései (mint például magyar újságok azonnali bezárása, a Gárda büntetőhadjárata fölötti szemhunyás stb.) elől a menedéket.

Igazuk volt, jól tették, nem volt más választásuk. Eddig nincs is szégyellni valója sem az MNSZ-nek, sem a mögötte álló választói tömegnek, bármennyire próbálták is ezt sokan, már sokszor belénk sulykolni.

Ami viszont ezután következett, már kevésbé dicsőséges lapja történelmünknek. Az MNSZ lassan feladta önállóságát, bedarálódott, későbbi vezetőinek nevére már nem is emlékszünk, mint ahogyan eredményeire sem. Mert nem voltak. A magyar képviselet addig volt sikeres, míg önálló tényező, a román hatalom tárgyalópartnere, nem pedig annak magyar farkincája volt. Addig, míg volt saját programja, elképzelése, nem pedig mások magas röptű vízióit próbálta megvalósítani. Kurkó Gyárfás szegényen, kitaszítva, meghurcolva és beleőrülve halt meg, akik viszont értették az idő szavát, jobban jártak. Gyermekeik, unokáik, nem biztos, hogy most büszkék rájuk.

Nyolcvankilenc után, mint tudjuk s amint a felmérések is mutatják, hirtelen mindenki ellenálló lett, soha senki sem volt baloldali, pláné kommunista, Isten ments!. Nem egyedi jelenség, más népekkel is megtörtént, s velünk sem először. A negyvenes évek második felében ugyebár épp senki sem volt fasiszta, horhysta, szálasista, egyáltalán jobb- és szélsőjobboldali, a románok sem választották meg szabad választáson Codreanut és csapatát, nem istenítették Antonescu marsallt, senki sem volt legionárius vagy vasgárdista, csupa üldözött baloldali élt a háború végéig Romániában.

Amikor a tusnádfürdői felvételeket néztem, s a beszámolókat olvastam, valamiért ezek jutottak eszembe. Az már nem újdonság, hogy rendes erdélyi magyar csak jobboldali lehet, mindenki más nemzet- és/vagy hazaáruló. Azt azért mégsem feltételeztem, hogy ilyen történelmi tapasztalatok után egy, a kisebbségi jogokért, decentralizációért, jogállamiságért és hasonló úri, demokratikus, liberális huncutságokért küzdő és kiáltó közösség, amely civil szervezetei révén külföldi támogatás segítségével lép fel, ha kell, a centralizáló, erős nemzetállamot építő román hatalom ellen, lelkesen tapsol egy olyan víziónak, amely magát a demokráciát kérdőjelezi meg, s ellentmond mindennek, amiért harcol. Nem beszélve arról, hogy mindezt egy olyan rendezvényen, amelyet bizony épp a külföld pénzelt, s amely e vízió szerint állam- és népellenes. (De ugyanilyen rendezvény volt ezek szerint a székely menetelés, a restítúció védelmében történt nagy tüntetés, és sorolhatnánk... de minek?)

Az első sorokban ott ültek az RMDSZ „sztrájktörői”. Tapsoltak. Nem zavarta őket, hogy a Vezér nagyratörő jövő-víziója az általuk képviselt közösség számára katasztrofális következményekkel járna. Nem zavarta őket a beszéd mélyen antidemokratikus volta sem.

De ezután vajon melyik program megvalósítását tartják kötelezőnek – az RMDSZ-ét vagy az Orbánét? Vagy netalán Fidesz-farkincává léptetnék elő az RMDSZ székelyföldi szárnyát?

Negyven év múltán mivel magyarázzuk, magyarázzák majd ki? Afelől senkinek ne legyen kétsége, hogy lesz szükség magyarázkodásra – a történelem kísértetiesen ismétli önmagát. 

Kimaradt?