Demény Péter: George sírása

Kilencven éves lenne ma, de nagyon ritkán láttam a színpadon. Igaz, az életben sem sokkal többször, bár a Prospero sorozat Máthé Évának a vele készített életinterjújával indult.

A két szerepből csak az egyik volt igazán jelentős, de abból aztán tökéletesen megértettem, milyen nagy színész lehetett. Addigra már többször láttam a Csillag a máglyán felvételét, és hát az is magáért beszélt. Ám a film éppen azt veszi el, ami a színház lényege: a bensőségességet, a forróságot, azt az érzést, hogy Kálvin hozzám is beszél, nekem.

Valamikor 1994-ben vagy 1995-ben láttam a Nem félünk a farkastólt, és Mircea Cornişteanu előadása mindenről meggyőzött, ami Farkas Ibolyát és Lohinszky Lorándot illeti. Az a feszültség, amely kettejük között szikrázott, az a feloldhatatlan fájdalom, amely az egykori szerelemből származik valamiképpen, az az egykori szerelem, amely tulajdonképpen a mába is átlóg, a másik örökös gyötrése, azé a másiké, akin kívül nincs ez a tébolyult fájdalom, de nincs az a tébolyult boldogság sem – nos, mindez átjött a nézőtérre is. Azt hiszem, ez és csak ez a színház.

Most a képeit nézegetem a Tompa Miklós Társulat virtuális kiállításán, és érdekes, ha kizárólag ezeket a felvételeket ismerném, ezekből is rájönnék, milyen csodálatos alakításokat épített fel. Arról a szomorúságról, amely Trepljov, arról az indulatról, amely Újlaki Bálint arcán megjelenik, és még a halott, beszkennelt papírról is sugárzik felém – róluk tehát nem lehet azt gondolni, hogy hamisak lettek volna, ripacsok vagy jelentéktelenek.

Személyes találkozásunkkor fellengzősnek éreztem, olyannak, aki nem szívesen áll szóba azzal a fiatalemberrel, akit nem ismer, és szavait inkább Dávid Gyulához intézi. Ma már úgy gondolom, viselkedésében több volt a gátlás, mint az arrogancia. Azóta ezerszer megadatott látnom, milyen lelki eszközökkel játssza a színész a magánéletben a sprődet, a megközelíthetetlent, a nagy magányost, akihez nehéz (f)elérni, és ezeregyszer megszerettem, hiszen én is magamból dolgozom, magamat védem, amennyire tudom, a magam páncéljában próbálok laza lenni.

Meg hát rárakódtak a szociális elvárások is. Az erdélyi magyar színész, ha férfi, legalábbis abban a nemzedékben, amelyhez ő tartozott, duhaj őstehetség, aki berúgva berúgja, meghódítja és elveti magától, vagy magaslati távolságtartó. Mindez a Prosperóban is látszik: alig volt férfi, aki vállalta volna a mesélés vagy, horribile dictu!, a pletykálás örömét, élvezeteit és buktatóit.

Nagy színész volt és nagy személyiség, aki tudta, hogy nagy személyiségnek kell lennie. Kilencven éve született, és tavaly halt meg. De én még emlékszem a George kétségbeesett sírására. 

Kimaradt?