Papp Sándor Zsigmond: A mi kis Oscarunk


-A A+

Megvan tehát az idei Aegon-díjas (Kun Árpád, ha még valaki nem tudná), és volt az idén csinnadratta is, felhívták a színpadra az összes jelöltet (tíz író), vagyis megadták a módját rendesen. Érthető, hiszen hivatalos nevén az Aegon Művészeti Díj most a magyar irodalom kis Oscarja, elvileg erre kellene vágynia minden kortárs írónak. Ettől (is) függ, hogy a nagy csapatban focizik, vagy csak a kispadon ül.

Az elismerés jelentőségét egyfelől tényleg nem lehet eléggé túlbecsülni. Már azért sem, mert a Rotary klub díjalapító szándéka csődöt mondott (háromszor adták át mindössze), ami, ha mást nem, de azt fényesen bizonyította: nagyon nehéz egy efféle súlyú elismerést fönn tartani, megalapozni, működtetni a kezdeti fölbuzdulás után. Évek óta különféle hírek keringenek arról, hogy újraélesztik valamilyen formában a híres Baumgarten-díjat, ám ennek egyre kisebb az esélye. Miközben a szerzői jogokat védő iroda, az Artisjus elismerései is lassan szimbolikussá váltak, hiszen a kormány egy tollvonással kiszívta a díj mögül a nem kevés pénzt, és átcsatornázta a saját felügyelete alá. Így annak adhatja majd, aki neki tetszik.

Vagyis az Aegon maradt egyedül talpon, amellyel nem csupán presztízs (tán az utolsó nagy jelentőségű civil és szakmai elismerés), de jelentős összeg is jár. Feltehetően ezt mérték fel az alapítók is, amikor két éve változtattak egy kicsit a szokásokon: megpróbálják a közvélemény figyelmét jobban a díjra irányítani. Megszüntették a kevesebb hírverést kapó társdíjat, és jobban koncentrálnak az eredetire. Más szóval: igyekeznek nagyobb marketingerővel felruházni. Ez önmagában nem baj, hiszen a világon minden nagyobb elismerésnek megvan a maga táncrendje, szertartása, rongyrázása. Pozitív fejlemény, hogy a jelöltekre is több fény hull, és nem csupán a töltelék vagy az untermann hálátlan szerepét viszik. Ez már azért is fontos, mert ha csak a regényeket vesszük, a tavalyi termésből legalább három mű emelkedett ki a mezőnyből (Borbély Szilárd, Tompa Andrea és Kun Árpád munkái), s bármelyik megérdemelte volna az elismerést. És akkor még nem is vettük a kissé mostohán kezelt verseket. Most már a jelölt könyvek borítóira is felkerül az ezt jelző matrica. Vagyis egyre inkább próbálják tudatosítani a vásárlókban, olvasókban, hogy ezek voltak az elmúlt év kiemelkedő alkotásai.

Jövőre lesz tízéves a díj, és borítékolható, hogy a „marketing” ezt maximálisan megpróbálja majd kihasználni. Teljes joggal, tegyük hozzá. Van miért ünnepelni. Az óvatos kérdés mégis az, hogy a marketing szempontja mikor kúszik majd be az odaítélés menetébe? Vajon megrészegíti-e az alapítókat annyira, hogy divatos vagy azzá tehető írót keresnek-e majd? Hogy nem ez lesz-e majd a döntő szempont, ha két vagy három egyformán fontos szerző/mű közül kell-e majd választani.? Vagyis: az is kaphat-e majd, aki visszahúzódóbb, mogorvább, nem tűri jól a reflektorfényt? Elvileg ennek a szempontnak fel sem kellene vetődnie, hiszen műveket és nem szerzőket díjaznak. Ám senki sem tud teljes mértékben elvonatkoztatni, és az adott művön keresztül egy kicsit a befutott pályát is díjazzák. Eddig nincs nagy baj, mert bár vitázni lehet (és kell is), hogy vajon az adott évben éppen az volt-e a legjobb, de egyelőre nem fogtak mellé (ahogy a Rotary rövid története során igen).

Igen tetszetős az eddig díjazottak névsora, nem lóg ki senki, ami már önmagában is szép teljesítmény. Hiányérzet pedig mindig lesz, és órákig el lehet azon vitázni, hogy miért nem Bodor és miért Grecsó, miért Barnás és miért nem Kemény? De addig nincs baj, amíg mind a négy megérdemelné. Amíg csak nüanszok döntenek. Amíg nem játszanak a szakmán kívüli szempontok. Mert egyfelől jó ötlet, hogy nem kizárólag irodalmárok döntenek, hanem „civilek” is. Olvasók, ha úgy tetszik. Pedagógus, múzeumvezető és mások (az odaítélők személye elvileg titkos). Ám ennek az a veszélye, hogy az esztétikán túl óhatatlanul „civil” szempontok is beszivároghatnak az odaítélés folyamatába. (Például azért kizárni egy regényt, mert túl hosszú és bonyolult mondatai miatt nehéz tanítani az iskolában.) És ez akár nevetséges döntéseket is eredményezhet, márpedig a tekintély minden díj legfőbb tőkéje.

Egyelőre ez csak spekuláció. Az Aegon, úgy tűnik, jó kezekben van. Kicsit puccosabb ugyan, de még mindig a miénk. És ennek tényleg lehet örülni, főként ha azt látjuk, hogy mi történt és mi fog történni még az állami elismerésekkel.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik







A rovat cikkei