Ady András: Plánum a kéményben

 Napokig tartotta a nyugati sajtó szalagcímeit a Teheránban rendezett El Nem Kötelezettek Mozgalma (ENKM, vagy NAM) találkozó, és kapott médiahátszelet például Morsi egyiptomi elnök vizitje, amely az 1979-es iszlám forradalmat követő elhidegülés után premiernek számít. Morsi Szíria támogatása miatt olvasott be diszkréten a teheráni rezsimnek, persze nem annyira durván, hogy rombolja a hosszú évtizedek utáni első látogatást, az egymásra találás egyik pillérét.

Tényleg nem történt semmi helyrehozhatatlan. A hírek kitértek arra is, hogy az USA-Izrael- intések ellenére Ban Ki Mun ENSZ főtitkár csak csevegett Ali Hameneivel és Mahmúd Ahmadinezsáddal, és ő is beolvasott nekik, de főleg a nukleáris és az emberjogi, valamint az iráni ellenzéket érintő ügyek mentén. A főtitkár elment, látott és meggyőzték, hogy a változást nem ő fogja okozni.

E kérdéseknek a szokásos szósalátával való megválaszolása voltaképpen Ahmadinezsád rezsimjének győzelmét jelenti, ismét időt nyert, a megoldásokról egyezkedtek, a megoldás nem kényszerítő erejű, Fordow centrifugái működnek, ugyanakkor a 120 nemzet mindenike vagy küldöttel képviselte magát, vagy államfővel, így Teherán machinációi tág, hallgatólagos eltussoltságot kaptak.

Amit viszont sikertelenségként könyvelhetnek el az, hogy a találkozó által egy cseppet sem kerültek közelebb fontos nyitási, kitörési lehetőség-régiójukhoz, a közép-ázsiai államokhoz, s bár az el nem kötelezettek csúcsát ilyen értelmű reprezentációs lehetőségnek szánták, az eredmény mély csend. Hetek teltek el (erre szükség is volt a madártávlathoz), de az utóhatást semmi sem jelzi a volt szovjet tagállamokat illetően, így Perzsia kénytelen folytatni az óvatos gazdasági-biztonságpolitikai közeledést, mellőzve a „lám mennyien mellettem, legyetek ti is ugyanott" felvágást.

Kicsiket kell lépnie, hisz közben besétált az önmaga kreálta fóbia-zsákutcába, miszerint Amerika tulajdonképpen nem elpucol Afganisztánból, hanem taktikai-stratégiai visszavonulást hajt végre, egy igazi Közép-ázsiai újracsoportosulás érdekében. Attól is tartanak, hogy Amerika tán nem hagyja ott az afgán frontot, s ebben támaszkodnak az elnökválasztás során esetlegesen trónra kerülő Mitt Romney célozgatásaira.

De ettől függetlenül, ami a legjobban zavarta az Ahmadinezsád & Co-t az, hogy az USA mellett majd labdába sem rúghatnak Afganisztán regionális gazdasági integrációja érdekében, pedig ebben igencsak érdekelt a piacot, politikai frisslevegőt, nyitást szomjazó Perzsia. Egy ilyen korridor kijutást biztosítana számára a pakisztáni, orosz és kínai régióba is, ami ellensúlyozná a szankciókat.

Nézhetjük tehát, amint Teherán tipegve kényszerül megvetni lábát ebben a térségben. Mondjuk maga mögött tudva a türkmén ígéretet, miszerint a jövőben, nagyobb mennyiségben importálhat onnan gázt és elektromos áramot, vagy, hogy Teheráné marad a Kazahsztánt, Türkmenisztánt és Iránt összekötő, 2013-ra tervezett vasútvonal építése, hogy a Tadzsik-iráni közös olaj, gáz és vízvezetékeket ne is említsem.

Kimaradt?