Demény Péter: Húsvéti csendesség

„Az igazság mindenekelőtt az, hogy tenéked, hégemón, fáj a fejed, annyira fáj, hogy kishitűen már a halálra gondolsz. Nincsen erőd, hogy velem beszélj, még az is nehezedre esik, hogy rám tekints. Így most akaratlanul is hóhérod vagyok, és ezt módfelett sajnálom. Jóformán gondolkodni sem tudsz, csak arról ábrándozol, hogy odajöjjön hozzád a kutyád, mert úgy látszik, ez az egyetlen élőlény, amelyhez ragaszkodol. De kínjaid nemsokára véget érnek, a főfájás elmúlik.”

Azt hiszem, Jézus legnagyobb csodája az, hogy személyesen szól mindenkihez, akivel csak szóba áll a történetében. Nem közhelyeket mond, azaz olyan mondatokat, melyeket bárki mondhatna bárkinek, mert mindenkinek ugyanazt jelentenék, vagyis semmit – mindenkinek azt mondja, ami annyira nyilvánvaló, hogy észre sem vesszük, mert hozzá vagyunk szokva, hogy mindenféle túl-általános szószokat löttyintsünk egymásra, családszeretetet, Istenhitet, békevágyat, Európát, magyarságot és más efféléket, melyek azért emlegethetők egy sorban, mert egyformán üresek és egyformán kártékonyak, de ha felöltjük a keresztyén arcunkat, a jámbor biblikust, akkor mindennap, de ünnepek előtt természetesen annál inkább eljátszhatjuk, mennyire befogadnánk Jézust, ha netán ismét megjelenne.

Mondanom sem kell, nem fogadnánk be, nem tudnánk mit kezdeni vele, egészen más elvárásaink lennének Isten fiától, aki újra eljött közénk, mint hogy bejelentse, fáj a fejünk, vagy hogy ne Bulgakovtól idézzek, hiszen sok reményikező papnak ez már önmagában is Istenkísértés, hanem tiszta forrásból, „A ki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ” (Jn 8,7), ez különösen aktuális a mai korban, amikor mindannyian olyan keresztyének vagyunk, hogy valósággal el vagyunk ájulva magunktól, és nem értjük, miért nem mi lettünk sem pápa, sem püspök, de azért gyűlöljük vagy legalábbis megvetjük a munkanélkülieket, semmi gondot nem okoz számunkra, hogy zsidózzunk, cigányozzunk vagy oláhozzunk, és hadd ne fessem le, milyen tekinteteket kell hazavinnem, amikor Wilde-ot idézem, „nem kell zokon venni az embertől, hogy megverték”, mint ahogy az egyház embereinek meg az nem okoz gondot, tisztelet a mindenesetre kevés kivételnek, hogy a művészetet, a szabadságnak ezt az úszó szigetét üldözzék népszolgálat címkével, hogy a hatalomba toccsanjanak, és jól beléfeküdjenek, mint bivalyok a mocsárba, megintcsak a népszolgálat címkéje örvén, ó, jó címke az, régóta bevált, soha el nem avuló. Mert ne feledjük, akkor is a papok ölték meg, és mi öltük meg, Pilátus elengedte volna, de mi kiegyeztünk Pilátusban, nagy kiegyezők vagyunk mi, élelmes üreslelkűek.

Már látom is a kommenteket, „a magyarságért tette, amit tett”, „beszéljen a maga nevében a cikkíró úr”, „én csak segítőkész papokkal találkoztam”, hogy azokat, amiket szintén kitalálnék, de fel nem idéznék, ne is említsem, de nem arról van szó, hogy ne lenne akárhány jó pap, hanem hogy az egyház mint olyan gyáva, az ember pedig képmutató, és ezt legalább ilyenkor, két tojás megfestése közben, nem ártana elismerni, bevallani magunknak.

Áldott Ünnepeket! 

Kimaradt?